2015. január 24., szombat

Hibrid 12. Fejezet

A szülinapomat még Hael érkezésének délutánján lebonyolítottuk. Nem volt nagy etvasz, egy kellemes hangulatú tortázás, néhány puszi, és egy közös program. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Az én kívánságom volt, hogy ne legyen nagy buli, meg extra dolgok, csak egy családi délután. Hael persze végig unatkozta, de ezt már nem hagyom annyiban, és minden áron rendezem a kapcsolatunkat. Lehet, hogy vannak önálló, épkézláb gondolatai, de nehogy már a nyúl vigye a puskát! Mégis csak én vagyok a gazda, vagy mifene. Délután, mikor lezavartuk a fülhúzásomat, úgy határoztam elviszem sétálni, hogy egy kicsit észbe kapjon, és közben beszélgethessünk. Ki akartam deríteni mi nyomja a bögyét, mi az ami miatt ki nem állhat engem és a családomat.
Valójában nem hagytam neki választást. Kötelezővé tettem a mozgást, azonban egy percig sem bíztam meg benne, így kénytelen voltam feladni rá az elektromos hámot. A virtuális ,,kötőfék" egyik részét magamra, a másikat pedig Hael nyakára kötöttem, ezzel biztosítva, hogy mellettem marad. Ő ugyan mondta a magáét, de kivételesen nem érdekelt.

- Mit gondolsz, hogy össze kötözöl minket ezzel a szarral!? Oldozz el azonnal! Én nem kutya vagyok, hahó!

- Nyugi, fel se fog tűnni, hogy rajtunk van, ha nyugton leszel, és szépen sétálsz! - magyaráztam.

- Vagy úgy... Először rákényszerítesz, hogy egy dög unalmas szülinapot üljek végig, utána pedig kötelező sétára viszel... Miért nem kutyát vettél?

- Haha... Nagyon vicces, de nem érdekel mit gondolsz! Sokáig együtt fogunk élni, és az én célom, hogy barátok legyünk. Jót akarok neked Hael!

- Akkor ezt még gyakorold! Gőzöd sincs arról, hogy mások mire vágynak! - okoskodott.

- Nem baj! Gyere! - azzal fogtam magam és elindultam az utca irányába. Nem hagytam neki választást, kénytelen volt követni, nehogy az elektromos póráz megrázza.

Lassan sétáltam, hogy több időnk maradjon a beszélgetésre. A nap, mint egy óriási lézer lámpa, úgy sütötte a fejünket. Irigyeltem Hael-t, hogy megvédi a szőre. Gondoltam menjünk a parkba, ott úgy is sok árnyék van! Kicsit megszaporáztam lépteimet, mert már nem bírtam elviselni a hőséget. Az utca túloldalán Anne néni sétált, kezében két szatyorral. Első gondolatom az volt, hogy manapság ki használ ilyen elavult zacskókat... De egyébként nagyon kedves hölgy volt, anyáék gyakran jártak össze vele, és a férjével. Szigorú és hirtelen haragú, de a szíve arany volt. Láttam, hogy Hael is őt nézi és egy percre meg is torpant.

- Mi van? Nem megyünk? - néztem rá értetlen szemekkel.

Ő szóra sem méltatott. Pár percig tétován bámulta az utca túloldalán haladó nőt, majd pedig tiszta erejéből futásnak indult, és csöppet sem zavarta, hogy engem is magával rángat. Vágtatott, mint a leggyorsabb paripák, miközben kék bundáját a szél minduntalan felborzolta. Minden energiámat összeszedtem, hogy a hátára tudjak kapaszkodni, mert féltettem magam a forró aszfalttól. Nem értettem mit akar, vagy, hogy mi jár gondolataiban, de szörnyű előérzetem volt, tudtam, hogy Hael bekattant és esélyem sincs rá, hogy józan észre térítsem. Egyenesen Anne néni felé igyekezett, aki ebből az egészből semmit sem fogott föl. Hirtelen csak arra lettem figyelmes, hogy belecsapódtunk az idős nőbe. Hael megállt, és mint egy vadállat úgy fújtatott, Anne néni viszont a földön feküdt, szatyrai romján. Fölállni sem bírt szegény, én viszont odaugrottam hozzá, és rögtön fölsegítettem, vezeklésképpen. Nem volt időm Haelt megregulázni, de ekkora haragot még soha nem éreztem iránta. Úgy akart bosszút állni rajtam, hogy elkaszált egy idős asszonyt...

- Vedd le rólam a kezedet! Mit képzelsz hmm? Te és a ronda tigrised meg akartatok ölni? Ez a baj ezzel a modern technológiával... Nem megbízható! De majd én beszélek a szüleiddel! - förmedt rám Anne néni.

- Ne tessék haragudni! Hael véletlenül csinálta, biztos vagyok benne! Kérem ne szóljon anyáéknak, majd én megbüntetem.

- Hmm... Nem bánom, de tartsd féken a kis kedvenced! Ja meg segíthettek behordani a csomagjaimat! Miattatok minden a földön hever. És ha még egyszer előfordul, nem hagyom szó nélkül!

- Természetesen becipeljük őket ön helyett! Igaz Hael?

Tigrisem némán állt, miközben gyűlölködő pillantásokat vetett felém. Csak azt nem értettem ő miért van felháborodva. Az egészet készakarva okozta, legalább a következményeket vállalja! De afelől biztos lehetett, hogy otthon megkapja a magát! Az egész hátralevő délutánt Anne néninél töltöttük, mivel nem volt elég neki, hogy behurcolkodtunk helyette, még el is kellett pakolnunk nála. Hibridem totális ellenállást mutatott. Ide-oda lézengett, megjátszva, hogy beleszakad a munkába, de lényegében csak én dolgoztam. Az asszisztálására nem volt szükségem, így is alig bírtam elviselni a jelenlétét. Egy szörnyű negatív személyiség volt, és mintha szív helyett egy kődarab éktelenkedett volna a mellkasában. Nem tudtam elképzelni, hogy bárkihez is van kedves szava.
A dolgunk végeztével hazabattyogtunk. Már előre féltem anya reakciójától... Nem vittem magammal semmit, amin elérhettek volna, ráadásul Hael attrakciója több, mint három órát felemésztett! Biztos aggódnak már! Félve léptem be az ajtón, és meglepett a látvány.: Anya életében talán először a konyhában sürgölődött. Máskor szívesen testálta át ezt a szerepkört Lucy-ra. Úgy látszik tényleg változnak az idők, talán ők is érezték, hogy valami nem volt rendben a családdal. Én persze csak örültem. Amint észrevette, hogy hazaértünk, eldobott  mindent, ami a kezében volt, és felénk rohant.

- Jena! Hol voltatok!? Mit csináltatok ennyi ideig!? Már kezdtem aggódni!

- Ne haragudj anya, de véletlenül belefutottunk Anne nénibe, aki elejtette a szatyrait. Neki segítettünk becipekedni. - igyekeztem kimagyarázni a dolgot.

- Rendben! De hogy érted, hogy ,,belefutottatok"?

- Nem vettük észre és fellöktük... - sütöttem le szemeimet.

- Jól van, vagyis nincs jól, de legalább jóvátettétek. Menjetek föl a szobába, mindjárt kész a vacsi! Majd szólok nektek. Hael is az asztalnál eszik? - érdeklődött anya, némi fintorral a hangjában.

- Nem! A földön akar vacsorázni.

Anyu kérésére fölbaktattunk az emeletre. Hael meghúzta magát, és csöndben jött a nyomomban.
Behívtam a szobába, ő pedig nem tiltakozott, látván, hogy nem vagyok túl oldott hangulatban.

- Jena, miért nem mondta meg, hogy én löktem föl az öreg banyát? - nézett rám Hael.

- Mert minden áron bebizonyítom neked, hogy a gyűlölet és a harag nem megoldás. Azt mondtad, hogy gőzöm sincs mire vágynak mások! De ez nem igaz... - válaszoltam.

- Kössz!

- Mi volt ez? Csak nem egy kedves szó!? - mosolyogtam.

- Nem, dehogy! Én sosem mondanék olyat!

- Félsz bevallani? Tudod nem lehetünk mindig ilyen ellenségesek!

- Jajj, nem papolj már nekem erről! Semmit sem tudsz rólam, világos? - gurult ismét dühbe.

Egy pillanatig úgy éreztem megtört a jég, de most... újra utál... Keményebb dió, mint azt hittem! Tanácstalan voltam, hogy mit tehetnék a békülés érdekében, mert ő minden próbálkozásomat sorra elutasította. Nem tűnt már gyereknek, vagyis...nem tudom, hogy a hibrideknél, hogy működik ez, de attól még nem kéne ilyen negatívnak lennie! Vajon keresztül ment valami szörnyűségen? Mellesleg ez a szerkezet semmit sem ér! Ő simán ,,fellázadhatna" ha akarna... nem az a kezes bárány típus! - gondolkoztam.

- Hael! Nem akarsz beszélni róla? - futottam utána a fönti nappaliba.

- Mi a francról hadoválsz? - támadt nekem.

- Arról, hogy miért vagy ilyen!

Nem felelt. Nyakát behúzta, fejét pedig igyekezett lesütni. Tipikus ember volt... egy rossz természet, de mindenképpen ember. Nem volt hibrid, vagy tigris, sőt egy technikai csoda sem. Egy sebzett kisfiú sokkal inkább, akit valami szörnyű dolog ért, de nem meri bevallani. Soha, egyszer sem volt kedves hozzám, én még sem tudtam gyűlölni. Inkább sajnáltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy felfedjem a titkát. Tudtam, hogy nem őszinte velem, de nem sikerült kihúznom belőle az igazat, mert félt valamitől. Mintha ezzel a stílussal próbálná megvédni magát a gonosztól, ami már egyszer utol érte, de most újra üldözi. Egy vastag, áthatolhatatlan fal állt közöttünk, melynek nem volt nálam a ,,kulcsa", de tudtam, hogy megszerzem. Valahogy el fogom érni, hogy megnyíljon nekem. Oda akartam lépni hozzá, hogy megsimogassam, de ő hátrálni kezdett. Nem engedte, hogy hozzá érintsem ujjaimat. Tüzes tekintete most sokkal inkább volt szomorú, de nem vigasztalhattam meg. Kizárt engem az életéből, és nem hagyta, hogy megismerjem.
Látván ellenállását hátat fordítottam és levonultam a nappaliba. Igaz anya még nem szólt, de jobbnak láttam, ha Haelt egyedül hagyom egy kis időre.

2015. január 23., péntek

Hibrid 11. Fejezet

Még néhány papírmunka hátra volt, de azon kívül úgy nézett ki, hogy mindent elrendeztünk. A cég vállalta, hogy kiszállítják a címünkre. Magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan sikerült döntést hoznom, főleg ahhoz képest, mint amit megszokhattunk tőlem. Szerettem megfontolni a dolgokat, és még utána is órákat molyolni, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Most viszont határozottan tudtam, hogy mit akarok, és hiába szüttyögtem volna naphosszat, akkor se jutottam volna más álláspontra.

Ezt a programot alig egy óra alatt lezavartuk... Minden másodperccel közelebb voltam a nagy pillanathoz, a sorsdöntő fordulathoz, mikor is egy új taggal a bővül a család. Izgultam! Nem állítom, hogy nem, bár akkor is így éreztem mikor betettük ide a lábunkat, most meg... már megyünk is hazafelé. Ez az élet tragédiája! Az időnk kevés, és minden jó egyszer elmúlik, majd pedig velünk együtt örökre feledésbe merül. Végül pedig a Föld lesz egyedüli tanúja, hogy ez a nap megtörtént velem. A repülés ellazított, és hagytam, hogy a légáramlatok sodorjanak magukkal. Lágy himbálózást éreztem, kellemes ritmust, mely minduntalan álomba parancsolt. Szemem még nyitva volt, de már nem láttam. Mindössze a gyomromban lötykölődő folyadék hangját halottam. A pillantásaim egyre lassultak, végül pedig szemhéjaim már nem nyíltak ki. Nem voltam magamnál, de nem is aludtam. Nyugtató sötétséget láttam magam körül, mely egyaránt szomorú és boldog gondolatokat ébresztett bennem. A lágy ülés körülölelt, az öv pedig magához húzott. Testem szinte teljesen előre bukott, révületem viszont nem engedte, hogy hátradőljek. Hirtelen egy hatalmas döccenést éreztem, és feltűnt, hogy többé már nem ringat az autó.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy otthon vagyunk... Már haza is értünk volna? Az nem létezik! - elmélkedtem.

- Gyere Jane! Menjünk be.

Gyorsan megráztam a fejem, majd kipattantam a kocsiból. Ernyedt végtagjaimat alig-alig tudtam vonszolni a betonon. Arról nem is beszélve, hogy minden porcikám elzsibbadt. Rosszul esett felébrednem a pihentető gondolkozásból. Nem volt kedvem visszacsöppenni a valóságba, sokkal inkább időztem volna még a gondolataimban.
Igyekeztem minél hamarabb beérni, hogy lepihenhessek a kanapén. Anya előre ment és kiiktatta a biztonsági rendszereket, majd pedig én is utána baktattam. Akár hogy is vesszük, ez egy fárasztó délelőtt volt, bár szörnyen élveztem. Épp kényelembe helyeztem magam, mikor egy csöngőszó kimozdított komfortzónámból. Unott arccal sétáltam a bejárat felé, de kellemes meglepetés ért, mikor ajtót nyitottam. A kerítésünk előtt egy kék egyenruhás férfi álldogált, háta mögött pedig egy hatalmas teherautó. Bár nem tartom magam zseninek, arra még én is hamar rájöttem, hogy előbb hozták meg az ajándékomat. Hirtelen már nem volt kedvem szundikálni...
Anyának is bekiabáltam a konyhába, de meg sem várva válaszát kirohantam.

- Üdvözlöm hölgyem! Maga Mrs. Vail?

- Csak Ms. Vail, de jó címre hozták! Nekem lesz. Mennyivel tartozom?

- Rendben! Kérem...599000 Ft-ot fogok kérni.

Egy percig eltöprengtem... De hisz pénzt azt nem hoztam! Apa viszont a segítségemre sietett, hál' istennek. Kifizetett mindent a futárnak, és minden papírt kitöltöttek. Alig győztem kivárni... Mikor úgy tűnt sikerült végezniük, a fiatal fiú a teherautó rakteréből kivezette leendő kedvencemet.
Nem sokat lacafacázott, egyenesen a kezembe nyomta a vezető szárat, majd úgy ahogy jött el is tűnt.
Egy kis ideig mozdulatlanul álltam, és csak Őt néztem, az állatot, akire eddig vártam. Próbáltam belekapaszkodni a pillanatba, hogy ne múljon el soha ez az érzés, de akkor az ,,édes" tigris megszólalt.:

- Na? Elindulunk még ma, vagy földbe cövekelt a lábad? - nézett rám gyönyörű narancssárga szemeivel.

- Ja, ja! Ne haragudj, csak nagyon örülök neked és még nem tudtam feldolgozni. De gyere, menjünk! - próbáltam a házunk felé húzni.

- Nekem ez szörnyen megalázó! Levennéd azt a valamit?

- Igen, bocsi! Csak ez még új nekem... - válaszoltam zavartan.

- Nekem is...

Elindultam az ajtó irányába, ő pedig követett. Nem kapkodott, nem idegeskedett. Nemes egyszerűséggel csak sétálgatott, mint aki a végtelenségig ráér. Egyáltalán nem zavarta, hogy egy családhoz került, akikhez alkalmazkodnia kell. Mikor átléptük a küszöböt, első dolgom volt, hogy körbevezessem...

- Első kérdésként... Mi a neved?

- Hael-nek hívnak, ha jól emlékszem...

- Azért mert olyan démoni vagy? - kacagtam fel.

Ő azonban  nem nevetett, sőt talán állatias vonásai még dühösebb formát öltöttek, és tüzes pillantása azt sugallta, hogy nem jó tréfát sütöttem el.

- Hát... Akkor miért nem nézünk körbe? Megmutatom a szobám! - próbáltam más partra sodorni ezt a beszélgetést.

- ,,Remek" lesz! - felelte Hael.

Mint aki erre született idegenvezető, úgy mutattam meg neki otthonunkat. Minden szegletet ismertettem, és néhány vicces történet keretében a hangulatot is próbáltam oldani, ami Hael esetében hatástalannak mutatkozott. Ugyan olyan fapofával, és érdektelen stílussal nézte végig az összes helységet.

- Mondd! Mi a baj? Haragszol rám valamiért? - értetlenkedtem.

- Nem! - hangzott az egyértelmű válasz.

Nem fért a fejembe, hogy mi a problémája velem! Én voltam, aki segítettem neki kijutni onnét! Ráadásul örömmel fogadtam, és kedvesen bántam vele...
Még eltelt pár nap hasonlóan ,,kellemes" hangulatban, mikor úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást és elérem, hogy jóban legyünk!

2015. január 22., csütörtök

Hibrid 10. Fejezet

Apa szavai szíven döfésként hatottak rám. Gyomrom görcsbe rándult, tenyerem pedig akaratlanul is izzadni kezdett... Éreztem, hogy ez a nap mindent megváltoztat majd az életemben, és ezután már semmi sem lesz olyan, mint régen. Mikor az autó földet ért, és apunak sikerült parkoló helyet találnia félénken kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak. Minden léptemből sugárzott a megilletődöttség, no meg az izgalom. Zavarodottan tipegtem össze vissza, miközben kezeimet morzsolgattam. Eddig erre vártam, de most, hogy tényleg eljött ez a pillanat egy kicsit féltem is. Inkább magamban nem bíztam, és abban, hogy mindent tökéletesen csinálok-e majd... Anyáék határozottan elindultak a bejárati ajtó felé, én pedig még mindig izgatottan követtem őket. A nyári nap forró sugarai mindent felperzseltek a környéken, és igazából csak este volt szabad kimerészkedni az utcára. A fejünk fölött az óriási ózonlyukak tehettek az egészről...
Kívülről az épület úgy festett, mint egy terrárium. Emlékszem régen voltak teknőseim, és ők pont ilyen helyen laktak, csak az lényegesen kisebb volt. A hatalmas üvegfelületeket elektromos redőnyökkel és speciális függönyökkel védték, a kibírhatatlan hőség ellen. Alig öt métert kellett megtennünk gyalog, de már most folyt rólam a víz. Mikor elértünk az ajtóhoz, a fotocella átengedett minket a klímás helységbe. Az egész terem egy óriási téglatestnek hatott, amit könnyedén be lehetett látni. Jobb kéz felé egy információs pult álldogált, közép tájon pedig kényelmesnek ígérkező fotelek várták a vásárlókat. Ahogy jobban körül néztem, feltűnt, hogy még büfé is van, a vendégek részére. Anya helyet foglalt az egyik díványon, míg én és apa elsétáltunk az információhoz. Egy kedves szőke hölgy volt a segítségünkre.

- Jó napot kívánok! Üdvözlöm önöket a BluTig-nál! Vásárolni szeretnének, időpontra jöttek?  - érdeklődött Suzy, mint az a névtáblájából kiderült.

- Igen! Időpontunk volt. Hibridet szeretnénk vásárolni. - felelte apa.

- Értem, és kinek lesz, ha nem vagyok túl indiszkrét? - mosolygott.

- A kislányom születésnapjára. - mondta apa, miközben én egyetértően vigyorogtam.

- Jajj, de hát ő már nem kislány! Biztosan gondját fogja viselni ennek a különleges állatnak!

Nem válaszoltam, csak némán megerősítettem az ,,eladó" mondandóját, mikor ő újra megszólalt.

- Rendben! Akkor kérem foglaljanak helyet, a kollégám mindjárt szól maguknak, hogy kiválaszthatják a hibridet.

- Köszönöm hölgyem! - fejezte be a beszélgetést apa.

Egy kicsit alább hagyott a szívverésem, pulzusom nem szárnyalt már a magasban, én pedig sokkal nyugodtabbnak és oldottabbnak éreztem magam. Leültem anyu mellé, majd számolni kezdtem a másodperceket. Persze türelmesnek mutattam magam, elvégre is 17 éves hírében álltam, nem ugrálhattam össze-vissza... Már jó pár perc eltelt a néma ücsörgéssel, mikor egy másik nő sétált oda hozzánk.

- Jena Vail? Maga következik. Kérem jöjjenek velem! - szólalt meg egy kellemes hang.

Nem haboztam. Lépteimet megszaporázva utána iramodtam, anyáék pedig én utána. Meglepett, hogy ebből a helységből több különböző szoba is nyílt... Kívülről semmi sem látszott, mindössze egy a tégla alakú forma.
Pár perc monoton gyaloglás után egy szintén üvegből álló terembe érkeztünk, itt azonban sokkal sötétebb volt. A falak mintha feketék lettek volna. Hirtelen a kísérő hölgy villanyt kapcsolt, ami kis híján megvakított, persze még ez is jobb volt mint a korom sötétség.
Előttünk négy üvegketrec sorakozott fel, melyben egy-egy hibrid üldögélt. Szánalmas és szomorú látványt nyújtottak. Az én vágyálmaimban óriási kifutókon éltek, és boldogok voltak, mint a hálás kiskutyák, akiket szeretnek. Ez azonban meg sem közelítette elképzeléseimet. Mindegyik szomorú volt, és csüggedt. Egy helyben ültek, mozdulatlanul, miközben engem vizslattak bágyadt szemeikkel. Hangulatromboló látványt nyújtottak... A négy állatból három felém tekintett, de az egyik hátat fordított. Ő tűnt a legkeserűbbnek mind közül, és szinte késztetést éreztem rá, hogy kimenekítsem innét. Apa felé fordultam, majd pedig oda súgtam neki:

- Én őt kérem! - mutattam a sarokban kuporgóra.

- Biztos? Olyan betegnek tűnik? Tuti, hogy jól döntöttél?

- Igen! 100% apu!

Apa odalépett a fiatal nőhöz, és úgy tűnt mindent megbeszélt vele. Én már csak annyit halottam, amikor a hölgy kijelentette: Akkor délután elszállítjuk a címükre!

2015. január 19., hétfő

Hibrid 9. Fejezet

- Látom főztél magadnak egy teát!

- Ja igen, gondoltam eltöltöm valamivel az időt... -válaszoltam.

A forró bögrével a kezemben odasétáltam a konyhapult előtt sorakozó székekhez. majd helyet foglaltam. Nagyon szerettem a konyhánk ezen részét. A kis szigetet bárszékek vették körül, ami egy különleges hangulatot kölcsönzött ennek a helységnek. Miközben kialvatlanul kortyolgattam a meleg italt, hirtelen valaki befogta a szemem. Agyamat elöntötte a pánik, és egy hatalmas sikoly kíséretében lefordultam az ülésről. Mikor hátratekintettem csak apa bűntudattal teli arcát láttam, és azt, ahogy ijedségében szája elé tapasztotta kezeit.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni! - szabadkozott.

- Ja...semmi gond, csak a tegnap után rossz élményeket keltett bennem! Egy kissé megrémültem!

- Igazad van, gondolnom kellett volna rá!

- Ugyan! Előfordul! - feleltem, miközben igyekeztem feltápászkodni a törött bögre romjai közül.

Legnagyobb szerencsémre épp akkor fejeztem be az iszogatást, így mindössze néhány szilánkkal kellett megbirkózzak. A rémületem hamar elfeledtem. Sokkal inkább foglalkoztatott a dolog, hogy ma minden vágyam teljesül! Gyorsan beugrottam a konyhába, és nekiláttam a szendvicsgyártásnak. Én nem kívántam a reggelit, viszont apu anélkül sehová nem indul el... az ő tempóját pedig említeni sem érdemes, így jobbnak láttam ha magamra vállalom ezt a tisztséget. Nem dicsekvésképpen, de profi munka készült el végül. Igazi ínyenc falatokat tálaltam neki. Még egy dolog amiben tehetséges vagyok... - nevettem.
Mihelyst anyával végig asszisztáltuk apa étkezését, mind fölvonultunk öltözni. Nem gondoltam, hogy így elbeszélgettük az időt... persze ezt csöppet sem bántam! Minél előbb annál jobb, mondom mindig.

Első utam a fürdőszobába vezetett. Az öltözködést mindig a sminkkel és a frizurával kezdem. Rossz szokás, tudom... De ez a már hozzám nőtt az évek során. Kíváncsiságból belepillantottam a tükörbe, hogy megnézzem mennyi munkám akad még a tökéletes megjelenésig. Na ez öreg hiba volt! Elszörnyülködtem a látványtól. A hajam mint egy szalmaboglya. Nem akadt két egyforma irányba néző tincs. Fekete lóboncom alól szinte semmi sem látszott az arcomból, ami talán nem oly' nagy tragédia. A saját öreganyám fiatalosabban nézett ki a temetésén... Kék szemeim összeszűkültek a fáradságtól, alatta a bőrt pedig ,,szép," nagy táskák díszítették. Igazán ,,vonzó" jelenség voltam. Nem tudtam, hogy álljak neki a szépítkezésnek. Az ősrobbanásra hajazó állapotok eltüntetése nem tartozott a főbb profiljaim közé.
Megragadtam a hajkefét és villám tempóban elkezdtem fésülni hosszú fürtjeimet. Ezt követően az arcomat hideg vízzel lögyböltem, annak reményében, hogy az majd felfrissít. És végül is nem tévedtem nagyot... Miután elértem az ápolt fázisba, kentem magamra némi alapozót, púdert, végül pedig egy kellemes illatú szájfénnyel megspékeltem ezt az összhatást. Hmmm. - mondtam elégedetten. - Nem is rossz... Legalábbis a kiindulási állapotokat tekintve mindenképpen. Önbizalomhiány a nullával vetekedett. Ez nem tartozott az erényeim közé.

Nagy nehezen mindnyájan kilibbentünk a szobából, ahol készülődtünk, végül pedig úgy éreztük készen állunk az indulásra. Én már tűkön ültem... Kivételes pillanatként jegyzik majd fel a történelemben a napot, amikor a Vail család időben elindul, és időben meg is érkezik valahova...
Egy szemvillanás alatt már a lábamra is kaptam a szandálomat, jelezvén, hogy készen állok az indulásra.

- Ha gondolod Jena menj előre! A kocsinál megvárhatsz minket! - mondta anya.

Ezt persze nem kellett kétszer mondani. Leakasztottam az előszobában lógó távirányítású kulcsot, és már futottam is az autóhoz. Hamar beültem, és az övet is becsatoltam. A kocsi rögtön érzékelte, hogy itt vagyok, és pár centit emelkedett is. Mintha ő is azt mondta volna: ,,felőlem mehetünk!". Néhány másodpercig a műszerfalat néztem, mikor megláttam, hogy apáék is beértek. Anya az anyósülésre, apa a sofőrszékbe ült. Nekem csak hátul jutott hely...:(
Hallottam ahogy egy hangos morajlással elindul a motor, nyílik a kapu, mi pedig már repülünk is. A nézelődés megunhatatlan szórakozás, erre már rájöttem. Szeretek így gondolkozni, és valahova máshova temetkezni.
Eszembe jutott a betörés, és azok a szörnyű élmények... A másik gondolatomat viszont sokkal szánalmasabbnak éltem meg. 17 éves lány létemre nincs barátom, nem járok szórakozni, nem mehetek egyedül sehova... a 23 éves barátnőm vigyáz rám... Tényleg ennyire ciki volnék??? Mire az a nagy önbizalmam...

- Nézz ki az ablakon Jena! - szólt apu.

- Azt csinálom...

- De a másik irányba! Megjöttünk!

Fejemet elfordítottam és örömmel nyugtáztam, hogy tényleg... Végre-valahára itt vagyunk! Egy Hiboratóriumban... ha jól emlékszem...

2015. január 18., vasárnap

Hibrid 8. Fejezet



- Ne törődj ezzel kicsim! Biztos váltságdíjat akartak érted! Nem hinném, hogy visszajönnek... Viszont, hogy valami jó hír is legyen, holnap elmegyünk és kiválasztjuk a szülinapi ajándékodat. - vigasztalt anya.

- Jajj, de jóóóó!!!!

Nem örültem, hogy nem találtak semmit, de ehhez nagyon nagy kedvem volt. Mindenképpen ki akartam választani az én kis hibridemet. Örültem, hogy apáéknak eszébe jutott ez az ötlet. Egyáltalán nem gond, hogy egy nappal szülinapom előtt megkapom az ajándékot. Hirtelen a falon lógó órára pillantottam, és meglepődve vettem észre, hogy elmúlt három...

- Anya, nem vagytok fáradtak?

- De, és ha nem bánod gyorsan levetkőzünk és ágyba bújunk! Ettől függetlenül, nem kell félned! Itt leszünk melletted, és most már semmi bajod nem eshet.

Jól esett, hogy kivételesen törődnek velem... Már épp fel akartam volna vonulni a szobámba, mikor eszembe jutott Lucy... Gyorsan odafutottam hozzá, majd átöleltem.

- Mi a baj Jena?

- Semmi! Csak szeretném ha tudnád, hogy nagyon fontos vagy nekem! :)

- Ez kedves tőled! Te is nekem, és ha nem bánod a továbbiakban nem zavarok! - mosolygott barátnőm.

- Rendben, szia! - intettem utána búcsúzóul.

Szüleim már valószínűleg kényelembe helyezték magukat a szobájukban. Úgy látom ők is fejlődő képesek. Végre mutattak némi törődést felém. Látszott rajtuk, hogy aggódtak, és egész fellélegeztek, hogy nem esett bajom... Én is lassan lenyugodtam, és kezdtem megemészteni a történteket. Nem vagyok, és soha nem is voltam az az összeroppanós típus. Igyekeztem mindig túltenni magam a krízisen. Ez többnyire nem okozott gondot. Most már inkább a kíváncsiság, és a düh vezérelt. Még ha csak egy sima betörés lett volna, de ez nem az volt. Nem a pénz hajtottam őket, vagy a házban található értékek. Valójában dunsztom sem volt arról, hogy milyen célra kellettem nekik.
Miután kibosszankodtam magam, komótos tempómban felvánszorogtam a szobámba. Bár már nem éreztem magam ,,életveszélyben," azért nem voltam szundítós kedvemben. Bebújtam a pihi-puha ágyba, a takarót magamra húztam, végül pedig bekapcsoltam a tv-t. Az csak úgy szólt magában, merthogy funkciója nem sok volt. Maximum alapzajt képezett, amelyre könnyebben ment a mélázgatás. Agyban még mindig az éjszakánál voltam. Próbáltam elképzelni a két ürgét, több-kevesebb sikerrel. Mondjuk azért néha-néha belekukucskáltam a filmbe is, ami épp ment, de nem túl gyakran.
Lassan azt kezdtem észre venni, hogy egyre világosabb lesz a szobában. Csodálkozva láttam, hogy hajnalodik. A falióra szerint azonban még csak 5 óra volt. Anyáék még javában durmoltak, nekem viszont most se volt több kedvem az alváshoz... Kikászálódtam az ágyból, és lesétáltam a konyhába. Jobb híján ott aktivizáltam magam. Ittam egy bögrével a kedvenc teámból. A stressz és az alváshiány nyúzott múmiává aszalt, arról nem is beszélve, hogy a fejemtől kezdve a szememig, mindenem sajgott. Erőtlen kezemben még az italt is alig tudtam megtartani. Percekkel később papucs csattogását hallottam a lépcső irányából. Anyu csoszogott lefelé. Boldogan nyugtáztam, hogy ő sem néz ki jobban, mint én...

- Jó reggelt nyuszi! Hogy aludtál? Sikerült feldolgoznod a tegnapi traumát?

- Hát...viszonylag! Bár egy szemhunyásnyit sem aludtam, már sikerült kikeveredjek a sokkból.

- Na jó ennek örülök!

- Apa még alszik?

- Igen, a tegnapi, neki is elég nehéz nap volt. De ugye tudod mi vár ma ránk? - kacsintott rám.

- Hát szerintem tudom... Csak nem megyünk megvenni az ajándékomat?

- De-de!

- Ez csodálatos! És mikor indulunk? Bármikor készen állok!

- Azt meghiszem! - vágta rá anya. - De ez apádon múlik. Reggeli után terveztük.

Egy percig csak némán álltam, egy hatalmas vigyorral az arcomon. Meglepett, hogy családom mekkora változáson ment át az utóbbi NAPOKBAN! Sokkal több időt szánnak rám, egymással is kedvesebbek, meg valahogy százszor családiasabb most a légkör... Remélem nem a születésnapom váltotta ki ezt a jótékony hatást.

Hibrid 7. Fejezet



Egy kis ideig még mozdulatlanul ültem, majd mikor semmit nem hallottam elkezdtem körülnézni a pánikszobában. Hirtelen feltűnt egy gomb melyen a camera felirat állt. Kissé ugyan félve, de megnyomtam. Hat monitor jelent meg, amely a ház különböző pontjait mutatta. Tényleg! Emlékszem, hogy felszerelték a kamerákat... - gondoltam. Úgy láttam, hogy elmentek a ,,betörők." Remegő kézzel kinyitottam a páncélajtót, amely egy hatalmas kattanás kíséretében kitárult. Könnyes szemmel, és reszkető térdekkel előmerészkedtem. Legelső utam a lámpakapcsolóhoz vezetett. Eddig nem féltem a sötétben, de most úgy érzem, hogy ez elmúlt. Tuti, hogy aludni sem fogok tudni... Az egész házat végigjártam, fölkapcsolgatva a villanyokat. Mikor ezzel végeztem az ajtóhoz rohantam, négyre zártam és bekapcsoltam a szenzorokat is. Ezt követően a függönyöket is behúztam. Azt nem mondanám, hogy teljes volt a biztonságérzetem, de legalább nem voltam annyira kiszolgáltatva. Visszabaktattam a szobámba, és az ágyra kuporodtam. Térdeimet a mellkasomhoz húztam, miközben próbáltam megnyugodni. A pulzusom iszonyat gyorsan vert. A remegést nem tudtam abba hagyni. Biztos voltam benne, hogy sokkos állapotba kerültem. Nem tudtam kikeveredni az eseményekből.
A mobilomra pillantottam, mely az éjjeli szekrényen hevert. Ezeknek a modern telefonoknak az volt az előnye, hogy sosem merültek le. Azonnal a kezembe kaptam és tárcsáztam a barátnőmet. Előbb tudom, hogy a rendőrséget kellett volna hívni, de tényleg nem voltam magamnál, és valaki olyannal akartam beszélni, aki meg ért! Sokáig csak kicsöngött, majd fáradt hangon beleszólt valaki.

- Haló? Mi a baj Jena? Tudod hány óra van? - kérdezte Lucy.

- Betörtek hozzánk, amíg egyedül voltam itthon. El akartak rabolni!!! - panaszoltam, sírástól elcsukló hangon.

- Te jó ég! Azonnal ott vagyok! Addig főzz magadnak egy teát! Az jót fog tenni!

- Köszi! - könnyebbültem meg.

Lucy még itt sem volt, de már maga a gondolat is megnyugtatott, hogy elindult, és nem leszek egyedül. Úgy tettem ahogy mondta. Főztem magamnak egy erdei gyümölcsös teát. Minden nap olyat ittam, mert az volt a kedvencem. Gondoltam jól eshet. Leültem a kanapéra és töprengeni kezdtem. Miért akartak vajon elrabolni? Talán a váltságdíj miatt... De valami kísérletről is beszéltek. Vajon mit akartak csinálni velem? Nem fért a fejembe, hogy juthattak át a retinaszkenneren és az ujjlenyomat olvasón.... Hmm... Biztos besurrantak, amikor elmentem sétálni! - világosodtam meg. Kár volt nyitva hagyni.  Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Kisebb szívszélütést kaptam. A bejárathoz sétáltam, és kinéztem a kis üvegen. Mikor csak barátnőm arcát láttam, megnyugodtam. Gyorsan beengedtem, mielőtt még úgy döntött volna, inkább haza megy.

- Jena, jól vagy?

- Ne aggódj, minden rendben! Nem találtak meg... szerencsére.

- Kik voltak azok, nem láttad őket? És mit akartak? - kérdezett Lucy.

- Nem, sajnos nem. Annyit tudok, hogy két férfi volt. El akartak rabolni, hogy valamilyen kísérlet alá vessenek.

- Úr isten! Szólni kéne a rendőrségnek! Ez már nem játék... Anyukádékat hívtad?

- Nem, nem akartam őket ezzel zavarni. - válaszoltam.

- Te nem vagy normális!!! Akkor majd én megteszem! - jelentette ki Lucy olyan eltökéltséggel a hangjában, amiről képtelenség lett volna lebeszélni.

Elkezdett kotorászni a táskájában, majd azonnal telefonált. Mindig irigyeltem a mobilját. Hologram kivetítős volt.

- Haló? Mrs. Vail? Igen... Betörtek magukhoz az éjjel, és el akarták rabolni Jenat! Persze, jól van. Átjöttem hozzá, de kérem siessenek! Köszönöm! - hallatszottak Lucy válaszai.

Látszott, hogy megkönnyebbült, mikor felhívta a apuékat.
Közelebb lépett hozzám, majd átölelt. Szorosan a karjaiba zár. Fülemben éreztem forró szuszogását, miközben ezt mondta.:

- El tudom képzelni, hogy mekkora trauma ért, de ne aggódj apukádék perceken belül hazaérhetnek! - nyugtatott.

Jól esett, hogy van mellettem valaki, aki ,,fogja a kezem." Egyedül nem tudtam volna meglenni ebben a hatalmas házban. Folyton eszembe jutott az a szörnyű érzés, ahogy jönnek fel a lépcsőn, és én tehetetlen vagyok. Vagy amikor földbe cövekelt a lábam... Nem fogtam fel, hogy velem történhet ilyen! Perceken belül kattant a zár, és anyáék rontottak be. Szó szerint... Szinte áttörték az ajtót.

- Istenem! Jól vagy drágám? - rohant hozzám anya.

- Minden rendben kincsem? Ez hihetetlen! De nagyon erős és bátor voltál. - biztatott apa.

- Igen jól vagyok... Csak kaptam egy ,,kisebb" sokkot.

- Legalább nem esett bajod... A rendőrség bármelyik pillanatban itt lehet. - ölelt át anyu, mint holmi kisbabát. - Jajj édes kicsikém! Úgy aggódtam, mikor Lucy felhívott és elmondta mi történt! - folytatta előző monológját.

Anyát az éles csöngőszó zökkentette ki, aggódási rohamából. Tüstént ajtót is nyitott. A bejárat előtt két egyenruhás férfi álldogált.

- Betörést jelentettek, asszonyom? - érdeklődött a magasabb.

- Igen, kérem jöjjenek beljebb!

A rendőröknek nem kellett kétszer mondani. Máris beljebb léptek, és kíváncsian méregették a lakást. Ha nem lett volna jelvény a ruhájukra tűzve, azt hittem volna, hogy ez a rabló banda másik fele.

- Hány óra táján történt az eset?

- Sajnos nem emlékszem pontosan! Nagyon megrémültem, és nem tudtam az órára nézni. De jóval tizenegy után lehetett. - szóltam közbe.

- Vagy úgy...  Kérlek lejegyzetelnéd? - szólt társának, aki szorgalmasan írni kezdett egy füzetbe...

Ezután még föltettek néhány rutin kérdést, majd kellő bizonyíték híján elmentek. Majdhogynem engem hibáztattak, hogy biztos csak kitaláltam... Erőszakos behatolásra utaló nyomok sem voltak, és a szomszédok sem láttak semmit... Így azt mondták, hogy nem tudunk vádat emelni. Szerencsére a szüleim ennél megértőbbek voltak...

Hibrid 6. Fejezet



Hirtelen az a minimális étvágyam is elszállt, ami volt. Iszonyú boldog voltam, mintha már most meg is kaptam volna és mindent elő akartam készíteni az érkezésére. Arra gondoltam talán elszállásolhatnánk a pagodában. Ott lenne neki elég hely. Persze sejtettem, hogy anyuék leszavazzák ezen elgondolásomat...

Ma este vacsora helyett elmentem inkább sétálni egyet. Magamra húztam az interaktív pulcsimat, mely érzékeli a hőmérséklet változást, és ahhoz mérten állítja be a vastagságát, és alkalmasint fűtésre is alkalmas. Megnyomtam az ajtónyitó gombot, ezt követően pedig átmentem a retina szkenneren és az ujjlenyomat olvasón is.  Mikor kiléptem résnyire tárva hagytam a bejáratot, annak reményében, hogy friss levegőhöz jutunk odabent. A többiek úgy is vacsoráztak, nem volt nagy gond, ha kiment az ételszag.
Elindultam a betonutcán, miközben repülő autók zúgtak el a fejem fölött. Senki sem volt odakint. A járda mellett szánalmas látványt nyújtott a műanyag fű, és bokor. Végig amerre a szem ellátott az egész kopár földet ez borította. Mikor ráléptem cipőn keresztül is éreztem, hogy nem valódiak. Kemények voltak. Nem értettem, hogy süllyedhetett idáig a Föld. Egyedül a parkokban voltak igazi növények, azokra pedig úgy vigyáztak, mint a hímes tojásra. Miután úgy éreztem elég oxigénhez jutottam, visszagyalogoltam a házunk irányába. Nem tettem nagy kört, épp csak átmozgattam magam, mert késztetést éreztem kiszabadulni a fullasztó légkörű lakásból.

Hamar hazaértem, és első dolgom volt, hogy fölmentem a szobámba, nem törődve szüleimmel. Muszáj volt egy időre a gondolataimba temetkeznem.  A szobámban leültem székembe és hosszú fekete hajamat fésülgettem, miközben a szülinapomon töprengtem.
A nyári nap már lemenőben volt. Fénye besütött a tetőablakon, és megvilágította az egész szobát. A vörös baldachinos ágyamtól kezdve, a cseresznye színű bútoraimig, mindent elértek meleg sugarai. Sápadt bőröm is narancsos színben játszott, míg hajszálaim minden szikráját elnyelték. Gondolataim akaratlanul is elterelődtek. A jövő helyett, a múlton agyaltam. Azon, hogy milyen felszínes is a családom... a pénz a legfontosabb számukra, pedig nem kéne, hogy így legyen! Sok programot csinálnak nélkülem, miközben én otthon dekkolok. Nem tudtam megemészteni, hogy az elmúlt 17 évben minden számomra fontos eseményt kihagytak, elfelejtettek, vagy pedig nem is törődtek velük. Valójában úgy éreztem sosem volt szükség a létezésemre. Nem kellettem nekik, mint ahogy most sem kellek. Persze szeretnek a maguk módján, meg bele is törődtek a helyzetbe, de igazából nem lennék nekik nélkülözhetetlen. Ha máshogy alakult volna a helyzet, és nem született volna gyerekük, nem lenne különösebb hiányérzetük. Néha kapok egy méregdrága ajándékot, aztán pedig egy évre le van tudva a szeretet. Ma már nem igénylem annyira a törődést, de nem felejtem el a gyerekkoromat, amit dadák tömkelegével töltöttem, magányosan.
Kihúztam a fiókomat, hogy kivegyem a naplómat. Le akartam jegyezni ezt a napot. Végre kerül bele egy szép emlék is... A kis füzet mellett még számos dolog ott hevert, de tekintetem egy fényképen akadt meg. Anyát, apát és engem ábrázolt. Mindenki olyan boldognak, és felszabadultnak tűnt. Nem tudom vajon hogy került hozzám. Jó pár éves lehetett, mert még igen kicsike voltam, a szüleim pedig nagyon fiatalok. Anyának göndör szőke, és dús haja volt, amellett pedig zöld szemei. Igazán vonzó vonásai voltak, az alakja pedig nem tűrt kritikát. Gyönyörű szép nő lehetett, ám én már egyáltalán nem emlékeztem erre a formájára. Az utóbbi években felszedett egy-két kilót... a haját pedig sötétebb színűre festette. Na meg talán túlzásba vitte az edzést. Apa mintha egy napot sem öregedett volna... Talán világosbarna hajából akkor még több fedte fejét, de máig megőrizte a jó kiállását, és férfias megjelenését. Korához és neméhez képest mindig is hiú volt, rendszerint ő rá kellett várni, ha elmentünk itthonról. Képes volt órákig tollászkodni, és vagy ötször átöltözni, ha valami nem nyerte el 100°%-ig a tetszését. Sötétbarna szemében mindig ott csillogott a jószívűség. Nagylelkű és kedves ember volt már akkor is.
Nosztalgiázásom befejezése képpen visszatettem a fotót a fiókba.
Gondoltam lemegyek a nappaliba és beszélgetek egy kicsit Lucyvel. Mikor leértem, anya és apa már díszmagyarban állt az ajtó előtt.

- Ja kicsim, ne haragudj, de el kell mennünk apáddal! Az egyik barátunk áthívott minket beszélgetni egy kicsit. Gondolom nem bánod, hogy itthon maradsz! - mondta anya.

- Persze... egyáltalán nem gond... Menjetek csak nyugodtan a dolgotokra! Én jól elleszek egyedül is.

- Akkor jó! - válaszolta apa.

Hát nem vártak túl sokat... itt is hagytak. Már csak a zár kattanását hallottam. Azt nem értem, hogy miből gondolják, hogy én nem mennék szívesen! Ők nem akarják, hogy ott legyek, ráadásul Lucy is hazament... Igazán nem volt még késő, de úgy gondoltam, gyorsan lezuhanyzom, olvasok egy kicsit, majd ágyba bújok. Semmi kedvem sem volt egyedül ücsörögni a kanapén. Kedvenc könyvem olvasása azonban, mindig nyugtatólag hatott rám. Feldobódtam tőle, és nem éreztem magam magányosnak....

Nem tudom mikor alhattam el, vagy, hogy akkor hány óra volt, arra viszont határozottan emlékszem, hogy az éjszaka közepén furcsa zajokra ébredtem. Felültem az ágyban, a testem összerezzent, és minden álmosság kiment a szememből. Sejtettem, hogy anyáék azok, de elővigyázatosságból kiléptem az emeleti folyosóra. Egész közel sétáltam a korláthoz, majd a rácsok között letekintettem a nappalira. Egyetlen lámpa sem égett, emellett pedig néma csönd honolt az egész házban. Különös - gondoltam. Ha apuék értek volna haza, biztos az egész lakás fényárban úszna, és a kiabálásuktól nem lehetne megmaradni. Első gondolatom az volt, hogy lemegyek körülnézni, azonban a félelemtől lábaim földbe cövekeltek. Némán álltam és hallgatóztam. Fülem az éjszaka összes apró rezdülését érzékelte. Ezen képességem százszorosára nőtt, ami nem is jött rosszul. Halk beszélgetésre lettem figyelmes, a nappali irányából. Ha nem tévedek két férfi társalgott.

- Nincs senki a házban!

- Nézz szét jobban! Mindent átfésültél? - kérdezte az egyik.

- Az emeletet még nem...

- Mire vársz te barom? Indulj!

Legszívesebben sikítani lett volna kedvem, de bölcsebb ötletnek láttam ha elbújok. Anyáék hálójában volt egy titkos pánikszoba. Már kis híján el is feledkeztem róla, mivel eddig teljesen szükségtelennek mutatkozott. Most azonban a lehető leghangtalanabbul, és leggyorsabban el akartam jutni oda. Hallottam az egyik férfi cipőjének kopogását a lépcsőn. Vészjósló hang volt, ami arra figyelmeztetett, hogy meneküljek az életemért. Szerencsére nem látott meg, mivel teljesen vak sötét volt. Amint elértem a szobát, magamra zártam a páncélajtót, és füleltem. Ez a kis helység a falba volt beépítve. Még nappali fényben is nehézkes volt észre venni, nemhogy ilyenkor. Biztos voltam benne, hogy nem szúrok szemet.
Szörnyen megijedtem, amikor az előbbi hang újra megszólalt. Rettenetesen közelinek tűnt. Talán az én szobámban lehetett.

- Igazad volt, van itt valaki! Az ágy fel van túrva...

- Gyerünk, keresd meg! Én megnézem lent. - mondta az egyik. Úgy tűnt, hogy ő lehet a főnök.

- Mi a szarért kell embereket gyűjtenünk? Ráadásul ezek gazdagok! Keresni fogják a lányukat.

- Ne nyavalyogj már! A főnök azt mondta, nincsenek elegen. Az utolsóakkal is elvégezték a kísérletet. Na meg amúgy is... sosem találnák meg a gyereküket! Ne parázz állandóan.

- Értettem... bár nem tudom mi a főnöknek ez az állandó gazdag mániája... Szegény csajt könnyebb lenne rabolni. Itt egy csomó biztonsági berendezés van meg mifene...

- Nem tudom... és nem is tartozik rám. Jobb lenne, ha te is a magad dolgával törődnél. Na megvan a kis csitri?

- Nincs...

- Akkor húzz bele!

Minden szavukat tisztán értettem. Kísérlet? Rablás? De Miért? Miféle kísérletet akarnak elvégezni rajtam...!? Kicsordult a könnyem. Életemben nem féltem még ennyire. Tudtam, hogy ide sosem tudnak bejutni, de mégis... úrrá lett rajtam a rettegés. Megint hallottam az egyik férfi lépteit. Ebbe a szobába tartott. Cipője furcsán kopogott a padlón. Minden egyes lépésnél összerezzentem. Szívem egyre hevesebben kalapált és szakadt rólam a víz. Összekuporodva ültem egy szűk és hűvös helyen, miközben arra vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek.

- Héé! Nincs itt a kis luvnya! Lehet, hogy kiszökött...

- Mindent megnéztél? - kérdezte a mélyebb hangú.

- Igen! Mindent...

- Akkor gyere! Nézzünk szét az utcán!

Hibrid 5. Fejezet



Ahogy anya kimondta, amire vágytam, elégedett mosollyal az arcomon, lepattantam a futópadról, és úgy ahogy voltam, izzadtan és fáradtan, visszavonszoltam magam a szobámba. Én nagyon szívesen futottam volna, de ez után a megterhelés után, egy évi mozgásadagomat fedeztem... Több energiám nem maradt a rohangálásra. Valójában szörnyen biztos voltam a dolgomban, szinte 1000%-ig. Egy percig sem merült fel bennem, hogy esetleg nem kapom meg, amire vágyom. Mondjuk az igaz, hogy anyáék nem nagyon tolerálják az állatot a lakásban, na meg a legújabb fejlesztésekben sem bíznak... Ezt a gondolatot azonban kizártam az agyamból, hogy csak a pozitív dolgokra tudjak koncentrálni.
 Felhőtlen boldogság söpört végig rajtam. Izgultam és ujjongtam. Nem akartam elhinni, hogy hamarosan lesz egy beszélő állatom. így elhatároztam, hogy napom hátralevő részét az internet böngészésére fogom fordítani. Szeretnék mindent megtudni a Hibridekről.
Gyorsan rákattintottam a tálcán pihenő ikonra, és máris felugrott az oldal, amit nemrégiben úgy hagytam. Találtam egy kisebb cikket, ami különösen érdekesnek bizonyult a számomra.

˝A Hibrid nevű fajt Dr. Daret nevéhez köthetjük, aki 2045-ben kezdte meg kutatásait. Azt vallotta, hogy állati és emberi gének összepárosításából létrehozhatunk egy minden eddiginél magasabb intelligencia szinttel bíró teremtményt. Több fajjal is megpróbálkozott kísérletének hosszú évei alatt, de mindössze a tigrisek génállománya volt alkalmas a feladatra. Ezek az állatok nemcsak az emberek agyi képességeivel vannak felruházva, de ösztöneik is ugyan úgy működnek. Egyszerre emberek és állatok. A témában tevékenykedők szerint ideális háziállatok, mivel mindezek felett, az ágyukba ültetett chipek segítségével korlátozhatóak a gondolataik, így lázadásra képtelenek.

A következőkben Natasha Broken, újságíró fog kérdezni a híres tudóstól, Dr. Darettől, hogy mi emberek is tisztább képet kapjunk erről a csodálatos találmányról:

Natasha Borken: Első kérdésként... Miért kék a bundájuk? Más színnel nem próbálkoztak?
Dr. Daret: Valójában szégyen szemre be kell valljam magának, én és kollégáim sem leltük meg a választ erre a furcsa genetikai kérdésre. Nem tudnám megmondani, hogy a két gén együttese, miért pont kék színt produkált.
Natasha Broken: Értem... És miért nem használják őket magasabb célokra? Mint például a katonaság, katasztrófa védelem stb...? Egy ilyen nagyszabású találmányt nem lenne szabad elpocsékolni, nem gondolja?
Dr. Daret: Mivel ugyan olyan érző lények, mint mi magunk. Meg persze alkalmatlanok ilyen feladatra. Ma már ezekre is ki vannak fejlesztve külön gépek. Azok nyilván hatékonyabban végzik a feladatukat. És akkor az állatvédőkről, és aktivistákról még szó sem esett... Ez nagyon bonyolult dolog lenne, több sebből vérző, meddő próbálkozás.
Natasha Broken:  Maga egy percig sem gondolta, hogy túl nagy összegről beszélünk ennél az állatnál? Míg az ország több, mint 50%-a éhezik? Azt gondolom inkább azzal kapcsolatban kéne tevékenykedni.
Dr. Daret: Természetesen tudjuk, hogy igen magas összegről beszélünk, de ennél olcsóbban a Hiboratórium nem vállalja a szaporításukat. Éppen ezért olyan ritkák. Persze az éhezés és a szegénység felszámolása is fontos, de ez nem a mi hatáskörünk. Egy-két év múlva az anyagilag szűkösebben állók is meg fogják tudni vásárolni a hibrideket.
Natasha Broken: Értem! Bár nem feltétlenül értek ezzel egyet. Nem gondolom, hogy manapság egyedül a gazdagoknak áll a világ, így nem csak nekik kéne feltalálni dolgokat... Ezen kívül...semmiféle etikai, erkölcsi aggály nem merült fel a társadalom, az állam részéről, hogy ilyet úgymond forgalomba lehet-e hozni?
Dr. Daret: Természetesen igen, de rengeteg vizsgálaton átestünk, mindent felmértek a céggel kapcsolatban, átvilágították a módszereinket is. Ennek ellenére semmi törvénybe ütközőt nem találtak.
Natasha Broken: Hogy párosítják össze a mi génjeinket az állatokéval? Ehhez nem szükségesek emberek?
Dr. Daret: Ez kérem maradjon a mi szakmai titkunk, de emberkísérletet természetesen nem végzünk!
Natasha Broken: Maga szerint ez a ,,találmány" előrébb viszi a társadalmat? Azon kívül, hogy egy méregdrága állat, nyújt valami olyat, ami megkönnyíti életünket? Például: Én anya ként, ki tehetem a lábam anélkül a félelem nélkül, hogy mire hazaérek, a gyermekemnek valami baja esik?
Dr. Daret: Igen, gondoltam, hogy ez a kérdés valamelyest mindenkit foglalkoztat. Itt az újságban bizonyítékkal nem szolgálhatok, de szakértelmemre és hírnevemre mondom, hogy bármely eddigi bébicsősznél, óvónéninél vagy tanárnőnél megbízhatóbb. Legelső célunk a biztonság volt. Hogy tényleg segítség legyen a családoknak, ne pedig folytonos problémaforrás.
Natasha Broken: Igen értem én, csak én ettől függetlenül nem mernék megbízni egy állatban, melynek a szelídségét egy meghibásodható gép biztosítja... Arról nem is beszélve, hogy ez egyedül a tehetősebbek életét könnyíti meg, ők meg fel tudnak fogadni egy dadát is! De természetesen értem én a maga álláspontját, és nagyon becsülöm is!

Az interjút egy Chicago-i magazinban láthatták az olvasók."

A szöveg elolvasása után rengeteg mindent megtudtam! Nagyon érdekes interjú volt, és hát a riporternek is igaza volt némely kérdésekben... Ezek a problémák azonban nem érintettek engem, így ugyan úgy vártam szülinapomat. A tudomány csodájának tekintettem, egy olyan társnak, akivel beszélni is tudok! A gondolat, hogy nemsokára egy kék tigris gazdája lehetek, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy álom mely itt van, oly' közel, de mégis fényévekre érezzük. Idegességemben a kezeimet tördeltem. Nem a rossz fajta idegességre gondolok, hanem a várakozással, izgalommal telire, mikor az ember öt percet sem bír ki, nemhogy négy napot! Elképzeltem magam a születésnapi partimon, ahogy anyáék átadják nekem az ,,ajándékot..." a tenyerem izzadni kezdett, és még a gyomrom legeldugottabb szegletei is örömtáncot jártak. Hosszú percekig csak ültem, és filozofáltam. Jó pár évet előreszaladtam az időben. Magamat és a kedvencemet láttam, ahogy együtt múlatjuk az időt. Nem volt kedvem máshoz.
Miközben gondolataimba temetkeztem, az alsó szintről anyukám hangját hallottam. Ahogy kivettem szavaiból engem szólított.:

- Jena! Gyere, kész a vacsora!

Nyilván Lucy elkészítette... Első gondolatom az volt, hogy nem is vagyok éhes, nem megyek le. Azonban pár másodperc után az eszembe ötlött, hogy jééé! Hátha anyáék közölni akarnak velem valamit! Valami fontosat, mondjuk egy döntést. Gyorsan összekaptam magam, és mint azt már megszokhattátok, megint lenyargaltam az emeletről a földszintre. Apáék már leültek, Lucy behordta a tálakat, végül pedig ő is helyet foglalt. Már csak én hiányoztam, vagy legalábbis így gondoltam... Sietve lehuppantam szokásos helyemre, majd széles vigyorral az arcomon, anyára és apára néztem. Szinte szuggeráltam őket, hogy minél hamarabb közöljék velem válaszukat.

- Kérsz egy kis csirkeszárnyat? - nézett rám anyu, szép zöld szemeivel.

- Igen, persze... - válaszoltam, ám jobban örültem volna egy másik témának..

- És borsót? - folytatta előző kérdését.

- Igen, azt is... De anya! Előbb hadd kérdezzek valamit... Beszéltél apával?

- Ja, igen beszéltem vele! Csak nem kíváncsi vagy a döntésünkre? - kacsintott egyet.

- De, de! - próbáltam sürgetni őket, annak reményében, hogy döntésük kedvező lesz számomra.

- Nos... Úgy határoztunk, hogy mivel már ilyen nagylány vagy, megkaphatod, amit kérsz! De! Ennek feltételei vannak! Mivel apáddal még nem sokat tudunk erről a hibridről, utána olvasunk, körbeérdeklődünk az ismerőseink között stb., aztán pedig, bármiféle rendetlenséget, kuplerájt vagy mocskot is csinál, te hozod helyre!

- Rendben! Köszi, köszi kösssziiiiii! - ugrottam a nyakukba.


Hibrid 4. Fejezet



Nem tétováztam...Kivettem Lucy táskájából és már mentem is föl a szobámba. Igaz szüleimnek sok rossz tulajdonságuk volt, de az ízléshiány nem tartozott ezek közé. Otthonunk minden egyes szeglete sebészi pontossággal volt megtervezve. Részlet gazdag és igényes díszek álldogáltak minden sarokban. Anya japánmániáját a lakás tökéletesen visszaadta. Gésa szobrokban nem szűkölködtünk. A ház mellett egy kis cseresznyefából készült pagoda is helyet kapott, amit én magam is felettébb kedveltem. Hangulatos volt... Kiskoromban gyakran rajzolgattam ott. Lépteimet megszaporáztam, hogy minél gyorsabban fölérjek. Az emeletre vezető lépcső meglehetősen hosszú volt, ha engem kérdeztek túlságosan is, viszont a faborítása igazán jól mutatott, a falon lógó képek pedig elterelték az ember figyelmét a kisebb ,,hegymászásról."
Elérkezve a saját birodalmam bejáratához, muszáj volt megálljak szusszanni egyet. A kondi sosem volt az erősségem... Amint levegőhöz jutottam, ledobtam magam a már említett gépezős székembe, majd elkezdtem diktálni a számítógépnek a parancsokat. A Blutig nevű cégről tömérdek találatot kiadott az internet. Úgy látszik tényleg elég nagy szám manapság ez a furcsa állat...
 A szöveg óriási terjedelmétől már alig láttam, és úgy könnyeztem, mintha legalábbis egy temetést ültem volna végig. Lényegében nem találtam többet annál, mint amit Lucy már elmondott. A kép viszont teljes mértékig a hatalmába kerített. Ez az állat olyan méltóságteljesnek és büszkének hatott. Lenyűgözött a külleme. Tényleg hasonlított egy tigrisre, de egy kicsit másmilyen volt a csíkozása, mert csak a háta közepén futottak fekete vonalkák. Tekintetemet nem tudtam levenni róla. Csodaként fogtam fel a létüket. Egy örökké tartó álomként, mely egyszer csak valóra válik, de akkor senki sem hiszi el. A fejembe vettem, hogy megszerzem, bármi áron! Én sem maradhatok le erről!
A lehetőségeket végigpörgettem az agyamban. Több is felmerült, de egyikről se hittem, hogy beválik. Miközben azon gondolkoztam, hogyan vezethetném elő különös kívánságomat apáék előtt, szemem véletlenül a monitor jobb alsó sarkába terelődött. Néhány másodpercig csak oda bambultam, majd hirtelen eljutott az agyamig a dátum. ,,De hisz négy nap és 17 éves leszek!"- kiáltottam fel örömömben. Pont kapóra jön ez az alkalom... Elég néha eljátszanom a szegény kis szomorút, és anya szíve máris meglágyul... Főleg ha szülinapom van. Ilyenkor mindenki kiteszi szívét-lelkét, vagy legalábbis próbálja. Pár percig csak némán ujjongtam, azonban sürgősnek éreztem tudatni anyával a dolgokat. Nehogy elfelejtse beszerezni az ajándékot, vagy ami még rosszabb, ne legyen rá elég ideje...

Mint egy megvadult csorda, úgy vágtáztam le a csigalépcsőn, egyszerre három fokokat ugorva. Végül egy hatalmas puffanás közepette megérkeztem a nappaliba. A  konyhából hallottam Lucy tevékenykedését, de azon kívül néma csend volt. Bár biztos nem voltam benne, de sejtettem, hogy anya a konditeremben próbálja eltüntetni öregedésének nyomait. Ezen elgondolásom alapján az volt az első hely, amit felkerestem. Egyik szobából a másikba nyargalva végre megérkeztem az edzőterembe, amit csak akkor látogatok meg, ha anyát keresem.
Nem tévedtem nagyot... Épp egy 5 kilós súlyt emelgetett. Mikor meglátta, hogy bejöttem, mindent letett, és kérdőn nézett rám, tekintetében némi szemrehányást is föl véltem fedezni, minta azt sugallta volna, hogy miattam most nem tud tornázni! Azonban ajkait mosolyra formázta, ezzel leplezve valódi gondolatait.

- Áh! Jena! Mit keresel itt? - szólított oly' kedvesen, mint a cseppentett méz.

- Nem akarlak zavarni, csak néhány dolgot igazán megbeszélhetnénk a szülinapomat illetően! De tőlem ráér edzés után is...

- Mit szólnál hozzá, ha egy kis mozgás közben vitatnánk meg? Úgy is, olyan sápadt vagy... Rád fér egy kis erősítés.

Szemeim elkerekedtek... Mozogni? Én? Ez a két fogalom teljes mértékig üti egymást... Óóóó a türelmetlen mindenemet! Nekem is a legjobbkor kellett lejönni. Most már nem fog engedni. Az egyetlen reményem az volt, hogy valami könnyed tréningre gondolt.

- Hát... Legyen. - húztam a számat.

- Remek! Gyere, futópadozzunk! - kacsintott rám anya.

Nem értettem mit véthettem. Ő egyáltalán nem ismer engem??? o.O A futópadot ajánlja a lányának, akinek egy fekvőtámasz is gondot okoz? Na jó... nagy levegő, és a kívánt eredmény érdekekében feláldozom magam, a futás oltárán... Szerencsére kényelmes itthoni ruhában voltam... Anya felé fordultam, majd egy helyeslő mosollyal elindultam a gépek irányába. Felcsatoltam a pólómra a kis csipeszt, majd a lehető leglassabb fokozatra állítottam a gépet. Igyekeztem spórolni az energiáimmal, tudtam, hogy anyát hosszú idő meggyőzni valamiről.

- Nos...tehát a szülinapom! Emlékszel rá? - tettem fel egy elég furcsa...kérdést.

- Hogy ne emlékeznék! Ne hülyéskedj! - anyu kissé felháborodott a feltételezéstől...
- Jó, gondoltam... Hallottál erről az új kutatásról vagy miről?

- Jena, én nagyon szeretek futni, de kérlek térj a lényegre!

- Ne sürgess! Szóval van egy új állat, amit úgy csináltak, hogy tud beszélni, meg vannak gondolatai, és tök jó!

- Valami robotot kérsz tőlünk?

- Nem anya! Valódi állat, és hasonlít egy tigrisre, csak kék. Nagyon jó, mert lehet vele beszélgetni, és egyáltalán nem ,,állatias." - próbáltam megpuhítani.

- Kicsim, tudod, hogy szeretlek, de úgy rémlik már megvitattuk, hogy semmilyen élőlény nem teszi be ide a lábát. Még csak az kéne... Feldúlná az otthonunkat.

- Pont ez az! Hogy ő nem! Mivel gondolkodó lény!

- Öhmm... Nem tudom... Olyan, mintha valaki mást fogadnánk be! Ezt apád nélkül nem dönthetem el! Beszélek vele, és majd szólok!


Meglepődtem anya válaszán, hogy végre nem zárkózik el teljesen.

Apán volt a világ szeme...

Hibrid 3. Fejezet

Elkeseredetten lebaktattam a konyhába. Nem örültem, hogy nem találtam meg, de biztos voltam benne, hogy pár perc és eszembe jut. Elvégre néhány perce még tudtam... A szüleim elmentek a ,,dolgukra," én pedig, hogy hű maradjak szokásaimhoz, a konyhapultot támasztottam, miközben azt lestem Lucy, hogy készíti az ebédet.
Lucy a házvezetőnőnk volt. 2o-as éveiben járó, fiatal nő. Szerettem vele beszélgetni. Közvetlen természete és kedvessége nagyon szimpatikussá tette. Úgy tekintettem rá, mint a barátnőmre. Sokat nevettünk együtt, amikor szabad ideje volt. Mindig attól tartottam a főnök-beosztott viszony, majd mindent tönkre tesz köztünk, de ez szerencsére nem játszott szerepet. Külsőleg nem volt egy szépség, de csinos volt. Arányos testalkata, szép vékony dereka és nőies idomai igazán vonzóvá tették. Bájos arcát vörös hajzuhataga koronázta meg, amit általában kontyba tűzött.

- Mi a baj Jena? - zökkentett ki gondolatvilágomból.

- Amikor jöttünk haza a ,,kellemes" bevásárlásból, láttam egy táblát, amin egy furcsa állat volt. Érdekelt volna, hogy mi volt az, de ezt már úgy sem fogom megtudni, szóval mindegy.

- Egy kék színű macskaféle?

- Igen, olyan! Talán tudod mi lehetett? - csillant fel a szemem a jó hír hallatán.

- Egy kék tigris, ami beszélni is tud... Ma már lehet ilyet venni is... persze horribilis áron! Te tényleg nem hallottál erről??? Ez a legnagyobb szám mostanság! Az internetes órát is felülmúlja. - kacsintott barátnőm.

- Tényleg? Mást nem tudsz róla? Hát azt tudtam, hogy jó szemem van az ilyesmihez, de ez meglepett. Nem is hallottam még erről. A cég neve nem rémlik esetleg?

- Rémleni nem rémlik. - válaszolta Lucy.

- Jajj, ne már... - sóhajtoztam.

- De a papír megvan! Egy áruházban nyomták a kezembe, én nem sok hasznát veszem... Ha kell neked adom! - mosolygott, mint a vadalma.

- Pffú! Király! Te vagy a legjobb! Ide adod légyszi? - ugrottam barátnőm nyakába.

- Bocsi, most dolgozom, de az előszobában, a táskámban megtalálod!

A szívem gyorsan kalapált az izgalomtól. Mindig is lekötött a tudomány, de ez... számomra valami fantasztikus dolog volt. Egy ilyen lény pótolhatná az állathiányom, és társaságot is nyújtana.

Hibrid 2. Fejezet



Egy kisebb ugrással már földet is értem. Örültem, hogy ép bőrrel megúsztam, mivel be kell valljam magam is féltem egy  méterrel a föld felett lebegő járműből kiugrani. Filmeken jól mutat, de így...hát sanszos, hogy megsérülhetünk! Na tehát ezt követően ahogy csak bírtam az ajtóhoz rohantam. Apuék még javában a parkolással szórakoztak. Amint megláttam az ajtót, eszembe ötlött, hogy a nyitó gombot a kocsiban hagytam...  ,,Szuper - gondoltam. A semmiért kockáztattam meg ezt a veszélyes mutatványt! Minek ez a sok hűhó, ha az ember ne viszi a legfontosabb kelléket... Na oké! Ezen ne csodálkozzunk ha rólam van szó. Miközben önostorlásba fogtam, kicsiny családom szép komótosan sétált a bejárat felé.
Anyu elöl tipegett a legalább 10 centis magas sarkújában, apa pedig mögötte jött, ám ebben nem vagyok biztos, mivel a csomagoktól semmi sem látszott belőle. Anya beletúrt a táskájába, majd felmutatott egy piros ketyerét, amin megnyomott egy fekete gombot.

Amint kitárult az ajtó, a szobám irányába futottam, fel az emeletre. Lucynek csak odavetettem egy helót, majd bepattantam a számítógépezős székembe. Épp diktálni akartam a számítógépnek a nevet, amire rákeresnék, mikor ráébredtem, hogy elfelejtettem. Kék állat, Magic szupermarket, és reklámtábla neveket is bemondtam a hangérzékelő dobozkába, ám egyikre sem találtam meg amit kerestem. Volt egy érzésem, hogy ez valami jó dolog... Nem maradhatok ki ebből.
Nem állítom, hogy olyan érett voltam mint egy átlagos 17 éves... sok dologban elég gyerekes vagyok még most is, nem hogy akkor... Ha valamit eltökéltem, azt nem adtam fel soha.
Viszont most be kellett lássam, hogy adnom kell magamnak egy kis időt amíg eszemben jut...

Hibrid 1. Fejezet



Prológus

A Földön 2057 van. Az emberek kikísérleteztek egy új állatfajt, mely nagyobb a tigriseknél, erősebb az oroszlánoknál, és melynek kék bunda borítja testét. Egy minden eddiginél magasabb intelligencia szinttel bíró állat az, mely képes követni az emberi parancsokat. E faj neve hibrid.

Ekkortájt még csak a gazdagok engedhették meg maguknak a vásárlásukat. Ezek a lények nem természetes úton szaporodnak, hanem egy hibrideknek létesített laboratóriumban, a Hiboratóriumban. Minden létrejött hibrid fejébe egy olyan szerkezetet ültetnek, mely meggátolja az önálló gondolatokat, szelíddé teszi őket, és csak az utasítások követését engedélyezi nekik.

Különösön kedvelt háziállatok, mivel megvan bennük a beszéd képessége. 


Sziasztok! A nevem Jane. Ha bemutatkozásra kerülne sor, nem sok szépet tudnék mesélni magamról. Egy elkényeztetett kamasz vagyok, a szüleim nem törődnek velem, és pontosan tudom, hogy a pénz nem boldogít. Életem egyetlen, viszonylag szép időszaka, a születésnapom. Ilyenkor mindenki körülugrál, és szán rám némi időt. Édesanyám minden évben fogadalmat tesz, hogy ezentúl minden más lesz, majd félórás szabadkozásba fog, végül pedig elpityeredik, hogy milyen rossz anya. Általában nagyon nehezemre esik azt válaszolni, hogy ,,dehogy," de apa unszolására kénytelen vagyok. Ugye milyen kellemes hangulatú a ez az ünnep? Minden 16 éves ilyenre vágyik... Na jó, legalább anya és apa nem marják egymást, de csak ezen az egy napon. Minden kívánságom teljesül, amit csak szeretnék, ám ez sovány vigasz. Sokkal inkább vágynék egy szerető családra, mintsem drága ajándékokra, és tömény álszentségre. Elvégre egy gyereknek nemcsak 24 óráig van szüksége családra...

Apukám építési vállalkozó. Abból élünk, hogy plázákat épít. Anyukámról viszont még ennyi jót sem tudnék mondani. A naptára a kozmetikussal, a fodrásszal, a masszőrrel, a pedikűrössel, a gyógytornásszal, és még sorolhatnám, hogy kikkel van tele írva. A főzés persze már nem fér bele, ebbe a szoros napirendbe... A házvezetőnőnk Lucy csinál mindent. Gyakorlatilag ő nevel engem. Talán jobb is így, ha a szüleim példáját követném...ebbe bele se gondoljunk! Kész öngyilkosság lenne. Szeretnék végre normális életet élni. Erre azonban szemernyi esélyem sincs. Magántanuló vagyok, és ennek fényében nem sok baráttal büszkélkedhetek. Háziállatot nem tarthatok, minden igyekezetem ellenére sem...

Na jó, dióhéjban felvázoltam szánalomra méltó életem, most pedig ugorjunk oda, amikor már csak egy hét volt hátra a nagy 17-ig. Bizony! Közelgett a 17. születésnapom, amiről csak remélni tudtam, hogy ha nem is fény évekkel, de legalább egy hangyabokányival jobb lesz az előzőeknél.

A repülő autónk össze-vissza rázott. Épp a vásárlásból jöttünk haza, ahova nem tudom milyen megfontolásból, de engem is magukkal rángattak. Anyu annyi mindent vett, hogy a szatyrok már nem fértek el a csomagtartóban. Így jó néhány mellém került. A légcsatornában ma különösen nagy volt a fogalom. Mindenkit kerülgetni kellett. A sok kanyar közepette néhány csomag rám esett, én pedig nem győztem odébb lökögetni őket.   Mikor végre letértünk a BXZ légcsatornáról a cuccok a helyükön maradtak. Ellazultam, mint mindig, mikor légkocsiban ültünk. A kellemes ringatózása szinte megbénított. Elálmosodtam tőle, de csak annyira, hogy képes voltam éber álmokat szövögetni. Az egyik hipermarket előtt hatalmas reklámtábla álldogált. Valamiféle furcsa állat volt rajta. Nem tudtam jól szemügyre venni, ezért inkább a cég nevét jegyeztem meg. Ha jól emlékszem valami Blutig lehetett. A kép gyönyörű volt, teljesen elbűvölt, bár csak néhány ezredmásodpercig volt időm csodálni. Kíváncsivá tett a fotó. Nem tudtam rájönni, hogy mit reklámozott, de az biztos, hogy érdekelt. Egész úton ezen járattam az agyam. Kíváncsi természetemnél fogva, minden felkeltette az érdeklődésem. A karomra pillantottam, hogy többfunkciós órámat használatba vegyem, ugyanis ebben az időben hatalmas szám volt, hogy egy egyszerű órán is lehetett internetezni. Ám sajnálattal vettem észre, hogy már megint otthon hagytam... Ennek hiányában próbáltam észben tartani a különös nevet. Ha elfelejtettem volna, többet az életben meg nem találnám. Hiszen azt sem tudom, mit keresek. Az utat sokkal hosszabbnak éreztem, mint általában... Egy végeérhetetlen várakozás volt a lebegés. A kilométerek a bolt és a házunk között nyilván nem sokasodtak, bár erre nem mertem volna fogadást kötni. Megváltás volt hazaérni. Apu szinte még le sem lassított mikor én halált megvető bátorsággal kiugrottam a kocsiból. Reméltem, hogy valami izgalmasra lelek... különben kár lett volna a sok hűhóért!

2015. január 17., szombat

Üdvözlő!

Ez a blog arra hivatott, hogy megjelenítse a történetemet.
Az olvasók előtt egy sci-fi írás fog kibontakozni, mely remélem, hogy kellemes időtöltésnek bizonyult majd. Igyekezni fogok, hogy minden fejezet meg legyen fűszerezve némi humorral, izgalommal, akcióval és fantáziával. Minden kedves látogatónak azt mondanám, hogy nem kell meglepődni az első egy- két rész unalmasságán, a sztori csak a 6. és 7. fejezet tájékán kezd izgalmassá válni.

Ha úgy döntesz szánsz rám néhány percet, és összeismerkedsz Jena-val és Hael-lel, biztosíthatlak nem fogsz csalódni! ;) Ha bármi véleményed is lenne az oldalról vagy az írásról, azt kérlek jelezd nekem! :)


Kedves olvasóim ♥