2015. január 23., péntek

Hibrid 11. Fejezet

Még néhány papírmunka hátra volt, de azon kívül úgy nézett ki, hogy mindent elrendeztünk. A cég vállalta, hogy kiszállítják a címünkre. Magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan sikerült döntést hoznom, főleg ahhoz képest, mint amit megszokhattunk tőlem. Szerettem megfontolni a dolgokat, és még utána is órákat molyolni, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Most viszont határozottan tudtam, hogy mit akarok, és hiába szüttyögtem volna naphosszat, akkor se jutottam volna más álláspontra.

Ezt a programot alig egy óra alatt lezavartuk... Minden másodperccel közelebb voltam a nagy pillanathoz, a sorsdöntő fordulathoz, mikor is egy új taggal a bővül a család. Izgultam! Nem állítom, hogy nem, bár akkor is így éreztem mikor betettük ide a lábunkat, most meg... már megyünk is hazafelé. Ez az élet tragédiája! Az időnk kevés, és minden jó egyszer elmúlik, majd pedig velünk együtt örökre feledésbe merül. Végül pedig a Föld lesz egyedüli tanúja, hogy ez a nap megtörtént velem. A repülés ellazított, és hagytam, hogy a légáramlatok sodorjanak magukkal. Lágy himbálózást éreztem, kellemes ritmust, mely minduntalan álomba parancsolt. Szemem még nyitva volt, de már nem láttam. Mindössze a gyomromban lötykölődő folyadék hangját halottam. A pillantásaim egyre lassultak, végül pedig szemhéjaim már nem nyíltak ki. Nem voltam magamnál, de nem is aludtam. Nyugtató sötétséget láttam magam körül, mely egyaránt szomorú és boldog gondolatokat ébresztett bennem. A lágy ülés körülölelt, az öv pedig magához húzott. Testem szinte teljesen előre bukott, révületem viszont nem engedte, hogy hátradőljek. Hirtelen egy hatalmas döccenést éreztem, és feltűnt, hogy többé már nem ringat az autó.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy otthon vagyunk... Már haza is értünk volna? Az nem létezik! - elmélkedtem.

- Gyere Jane! Menjünk be.

Gyorsan megráztam a fejem, majd kipattantam a kocsiból. Ernyedt végtagjaimat alig-alig tudtam vonszolni a betonon. Arról nem is beszélve, hogy minden porcikám elzsibbadt. Rosszul esett felébrednem a pihentető gondolkozásból. Nem volt kedvem visszacsöppenni a valóságba, sokkal inkább időztem volna még a gondolataimban.
Igyekeztem minél hamarabb beérni, hogy lepihenhessek a kanapén. Anya előre ment és kiiktatta a biztonsági rendszereket, majd pedig én is utána baktattam. Akár hogy is vesszük, ez egy fárasztó délelőtt volt, bár szörnyen élveztem. Épp kényelembe helyeztem magam, mikor egy csöngőszó kimozdított komfortzónámból. Unott arccal sétáltam a bejárat felé, de kellemes meglepetés ért, mikor ajtót nyitottam. A kerítésünk előtt egy kék egyenruhás férfi álldogált, háta mögött pedig egy hatalmas teherautó. Bár nem tartom magam zseninek, arra még én is hamar rájöttem, hogy előbb hozták meg az ajándékomat. Hirtelen már nem volt kedvem szundikálni...
Anyának is bekiabáltam a konyhába, de meg sem várva válaszát kirohantam.

- Üdvözlöm hölgyem! Maga Mrs. Vail?

- Csak Ms. Vail, de jó címre hozták! Nekem lesz. Mennyivel tartozom?

- Rendben! Kérem...599000 Ft-ot fogok kérni.

Egy percig eltöprengtem... De hisz pénzt azt nem hoztam! Apa viszont a segítségemre sietett, hál' istennek. Kifizetett mindent a futárnak, és minden papírt kitöltöttek. Alig győztem kivárni... Mikor úgy tűnt sikerült végezniük, a fiatal fiú a teherautó rakteréből kivezette leendő kedvencemet.
Nem sokat lacafacázott, egyenesen a kezembe nyomta a vezető szárat, majd úgy ahogy jött el is tűnt.
Egy kis ideig mozdulatlanul álltam, és csak Őt néztem, az állatot, akire eddig vártam. Próbáltam belekapaszkodni a pillanatba, hogy ne múljon el soha ez az érzés, de akkor az ,,édes" tigris megszólalt.:

- Na? Elindulunk még ma, vagy földbe cövekelt a lábad? - nézett rám gyönyörű narancssárga szemeivel.

- Ja, ja! Ne haragudj, csak nagyon örülök neked és még nem tudtam feldolgozni. De gyere, menjünk! - próbáltam a házunk felé húzni.

- Nekem ez szörnyen megalázó! Levennéd azt a valamit?

- Igen, bocsi! Csak ez még új nekem... - válaszoltam zavartan.

- Nekem is...

Elindultam az ajtó irányába, ő pedig követett. Nem kapkodott, nem idegeskedett. Nemes egyszerűséggel csak sétálgatott, mint aki a végtelenségig ráér. Egyáltalán nem zavarta, hogy egy családhoz került, akikhez alkalmazkodnia kell. Mikor átléptük a küszöböt, első dolgom volt, hogy körbevezessem...

- Első kérdésként... Mi a neved?

- Hael-nek hívnak, ha jól emlékszem...

- Azért mert olyan démoni vagy? - kacagtam fel.

Ő azonban  nem nevetett, sőt talán állatias vonásai még dühösebb formát öltöttek, és tüzes pillantása azt sugallta, hogy nem jó tréfát sütöttem el.

- Hát... Akkor miért nem nézünk körbe? Megmutatom a szobám! - próbáltam más partra sodorni ezt a beszélgetést.

- ,,Remek" lesz! - felelte Hael.

Mint aki erre született idegenvezető, úgy mutattam meg neki otthonunkat. Minden szegletet ismertettem, és néhány vicces történet keretében a hangulatot is próbáltam oldani, ami Hael esetében hatástalannak mutatkozott. Ugyan olyan fapofával, és érdektelen stílussal nézte végig az összes helységet.

- Mondd! Mi a baj? Haragszol rám valamiért? - értetlenkedtem.

- Nem! - hangzott az egyértelmű válasz.

Nem fért a fejembe, hogy mi a problémája velem! Én voltam, aki segítettem neki kijutni onnét! Ráadásul örömmel fogadtam, és kedvesen bántam vele...
Még eltelt pár nap hasonlóan ,,kellemes" hangulatban, mikor úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást és elérem, hogy jóban legyünk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedves olvasóim ♥