Egy kis ideig még mozdulatlanul ültem, majd mikor semmit nem hallottam elkezdtem körülnézni a pánikszobában. Hirtelen feltűnt egy gomb melyen a camera felirat állt. Kissé ugyan félve, de megnyomtam. Hat monitor jelent meg, amely a ház különböző pontjait mutatta. Tényleg! Emlékszem, hogy felszerelték a kamerákat... - gondoltam. Úgy láttam, hogy elmentek a ,,betörők." Remegő kézzel kinyitottam a páncélajtót, amely egy hatalmas kattanás kíséretében kitárult. Könnyes szemmel, és reszkető térdekkel előmerészkedtem. Legelső utam a lámpakapcsolóhoz vezetett. Eddig nem féltem a sötétben, de most úgy érzem, hogy ez elmúlt. Tuti, hogy aludni sem fogok tudni... Az egész házat végigjártam, fölkapcsolgatva a villanyokat. Mikor ezzel végeztem az ajtóhoz rohantam, négyre zártam és bekapcsoltam a szenzorokat is. Ezt követően a függönyöket is behúztam. Azt nem mondanám, hogy teljes volt a biztonságérzetem, de legalább nem voltam annyira kiszolgáltatva. Visszabaktattam a szobámba, és az ágyra kuporodtam. Térdeimet a mellkasomhoz húztam, miközben próbáltam megnyugodni. A pulzusom iszonyat gyorsan vert. A remegést nem tudtam abba hagyni. Biztos voltam benne, hogy sokkos állapotba kerültem. Nem tudtam kikeveredni az eseményekből.
A mobilomra pillantottam, mely az éjjeli szekrényen hevert. Ezeknek a modern telefonoknak az volt az előnye, hogy sosem merültek le. Azonnal a kezembe kaptam és tárcsáztam a barátnőmet. Előbb tudom, hogy a rendőrséget kellett volna hívni, de tényleg nem voltam magamnál, és valaki olyannal akartam beszélni, aki meg ért! Sokáig csak kicsöngött, majd fáradt hangon beleszólt valaki.
- Haló? Mi a baj Jena? Tudod hány óra van? - kérdezte Lucy.
- Betörtek hozzánk, amíg egyedül voltam itthon. El akartak rabolni!!! - panaszoltam, sírástól elcsukló hangon.
- Te jó ég! Azonnal ott vagyok! Addig főzz magadnak egy teát! Az jót fog tenni!
- Köszi! - könnyebbültem meg.
Lucy még itt sem volt, de már maga a gondolat is megnyugtatott, hogy elindult, és nem leszek egyedül. Úgy tettem ahogy mondta. Főztem magamnak egy erdei gyümölcsös teát. Minden nap olyat ittam, mert az volt a kedvencem. Gondoltam jól eshet. Leültem a kanapéra és töprengeni kezdtem. Miért akartak vajon elrabolni? Talán a váltságdíj miatt... De valami kísérletről is beszéltek. Vajon mit akartak csinálni velem? Nem fért a fejembe, hogy juthattak át a retinaszkenneren és az ujjlenyomat olvasón.... Hmm... Biztos besurrantak, amikor elmentem sétálni! - világosodtam meg. Kár volt nyitva hagyni. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Kisebb szívszélütést kaptam. A bejárathoz sétáltam, és kinéztem a kis üvegen. Mikor csak barátnőm arcát láttam, megnyugodtam. Gyorsan beengedtem, mielőtt még úgy döntött volna, inkább haza megy.
- Jena, jól vagy?
- Ne aggódj, minden rendben! Nem találtak meg... szerencsére.
- Kik voltak azok, nem láttad őket? És mit akartak? - kérdezett Lucy.
- Nem, sajnos nem. Annyit tudok, hogy két férfi volt. El akartak rabolni, hogy valamilyen kísérlet alá vessenek.
- Úr isten! Szólni kéne a rendőrségnek! Ez már nem játék... Anyukádékat hívtad?
- Nem, nem akartam őket ezzel zavarni. - válaszoltam.
- Te nem vagy normális!!! Akkor majd én megteszem! - jelentette ki Lucy olyan eltökéltséggel a hangjában, amiről képtelenség lett volna lebeszélni.
Elkezdett kotorászni a táskájában, majd azonnal telefonált. Mindig irigyeltem a mobilját. Hologram kivetítős volt.
- Haló? Mrs. Vail? Igen... Betörtek magukhoz az éjjel, és el akarták rabolni Jenat! Persze, jól van. Átjöttem hozzá, de kérem siessenek! Köszönöm! - hallatszottak Lucy válaszai.
Látszott, hogy megkönnyebbült, mikor felhívta a apuékat.
Közelebb lépett hozzám, majd átölelt. Szorosan a karjaiba zár. Fülemben éreztem forró szuszogását, miközben ezt mondta.:
- El tudom képzelni, hogy mekkora trauma ért, de ne aggódj apukádék perceken belül hazaérhetnek! - nyugtatott.
Jól esett, hogy van mellettem valaki, aki ,,fogja a kezem." Egyedül nem tudtam volna meglenni ebben a hatalmas házban. Folyton eszembe jutott az a szörnyű érzés, ahogy jönnek fel a lépcsőn, és én tehetetlen vagyok. Vagy amikor földbe cövekelt a lábam... Nem fogtam fel, hogy velem történhet ilyen! Perceken belül kattant a zár, és anyáék rontottak be. Szó szerint... Szinte áttörték az ajtót.
- Istenem! Jól vagy drágám? - rohant hozzám anya.
- Minden rendben kincsem? Ez hihetetlen! De nagyon erős és bátor voltál. - biztatott apa.
- Igen jól vagyok... Csak kaptam egy ,,kisebb" sokkot.
- Legalább nem esett bajod... A rendőrség bármelyik pillanatban itt lehet. - ölelt át anyu, mint holmi kisbabát. - Jajj édes kicsikém! Úgy aggódtam, mikor Lucy felhívott és elmondta mi történt! - folytatta előző monológját.
Anyát az éles csöngőszó zökkentette ki, aggódási rohamából. Tüstént ajtót is nyitott. A bejárat előtt két egyenruhás férfi álldogált.
- Betörést jelentettek, asszonyom? - érdeklődött a magasabb.
- Igen, kérem jöjjenek beljebb!
A rendőröknek nem kellett kétszer mondani. Máris beljebb léptek, és kíváncsian méregették a lakást. Ha nem lett volna jelvény a ruhájukra tűzve, azt hittem volna, hogy ez a rabló banda másik fele.
- Hány óra táján történt az eset?
- Sajnos nem emlékszem pontosan! Nagyon megrémültem, és nem tudtam az órára nézni. De jóval tizenegy után lehetett. - szóltam közbe.
- Vagy úgy... Kérlek lejegyzetelnéd? - szólt társának, aki szorgalmasan írni kezdett egy füzetbe...
Ezután még föltettek néhány rutin kérdést, majd kellő bizonyíték híján elmentek. Majdhogynem engem hibáztattak, hogy biztos csak kitaláltam... Erőszakos behatolásra utaló nyomok sem voltak, és a szomszédok sem láttak semmit... Így azt mondták, hogy nem tudunk vádat emelni. Szerencsére a szüleim ennél megértőbbek voltak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése