2015. március 8., vasárnap

Hibrid 14. Fejezet

Másnap végiglézengtem az egész napot. Halálra untam magam, miközben előre rettegtem az estétől. Nem tudtam hozzáfogni semmihez sem, mert a gondolataim akaratlanul is elterelődtek, így csak mélázgatni volt erőm, na meg tippelgetni, hogy Hael hova is készül... Mikor felocsúdtam csak arra lettem figyelmes, hogy anyáék háta mögött bevágódik az ajtó, én pedig ösztönösen rávágom, hogy jók leszünk... Ekkora hazugság még életemben nem hagyta el a számat! Az előszobában lógó kulcsos polcra néztem és boldog voltam, hogy anyu elől hagyta a kocsikulcsát. Elszámoltam tízig, majd mikor majdan biztos voltam benne, hogy a szülők házon kívül vannak, felrohantam Hael-ért az emeletre.

- Hael! Gyere! Elmentek itthonról, és sietnünk kell, hogy vissza is érjünk, ha lebukunk ne tudd meg mit kapsz tőlem! 

- Oké! Menjünk! - nézett rám Hael, tőle nem megszokott módon. Máskor tekintete búskomor volt, száját lebiggyesztette, szemét pedig lesütötte. Most viszont különleges tűz égett a tekintetében és arca is izgalomról árulkodott. 

Nem örültem, hogy hagytam belerángatni magam ebbe az egészbe, de jól esett, hogy örömet okozhattam neki. Még soha sem láttam ilyen vidámnak, és élettel telinek, meg már túlságosan hozzászoktam a bunkó, lekezelő és öreges stílusához is, de valahol éreztem, hogy van benne jóság. 
Mielőtt kiléptünk volna a bejárati ajtón Hael kérdőn nézett rám.

- Mi az? Mi a gond, talán meggondoltad magad!? - nevettem el magam. 

- Nem csak azon gondolkoztam, hogy tudsz e vezetni...

- Hát...ez csak részlet kérdés, elvégre nem lehet olyan nehéz egy repülő autót elvezetni... Főleg, hogy van robot pilóta üzemmód is. Anyukám sokszor hasznát veszi!!! 

- Renden, akkor bízd az irányítást arra a robot üzemmódra, vagy mire... 

Válaszul bólintottam, majd áthaladtunk a bonyolult biztonsági rendszeren, abban bízva, hogy minden kódra jól emlékszem és nem szúrom el. A retinaszkennert gyűlöltem, mert a szemem nem bírta jól az erős fényt, ez a szerkezet viszont egy lézerrel világította át a retinákat. Már fél sikerként könyveltem el a kijutásunkat. Gyorsan bepattantunk a kocsiba, én pedig rohamtempóban futottam át a használati útmutatót. Azonban mielőtt megfejthettem volna az indítás bonyolult rejtélyét, Hael megnyomott három gombot, a gép mikrofonjába pedig bemondta a címet, és már repültünk is.

- Ezt meg hol tanultad!? - kerekítettem ki a szemeimet csodálkozásomban. Egy állat, akinek eddig semmi tapasztalata nem volt az életről, két másodperc alatt beindít egy bonyolult, emberi autót... 

- Nem tudom... 

- Hova megyünk? Már igazán elárulhatnád... 

- Ne haragudj, de nem tehetem! Tudod, hogy mi az a titok, ugye? - titkolózott Hael. Nem mondott nekem semmit, és a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy nem tudtam miért nem... Fogalmam sem volt arról, hogy ő áldozat vagy gonosztevő. Milyen titka lehet egy beszélő állatnak!? Aki ugyan beszél, csak nem arról, amiről kéne... 

- Tudod, nem te vagy az egyetlen akinek vannak rossz emlékei, titkai... Nemrég, még az érkezésed előtt betörtek hozzánk, csak nem az értékek miatt. Engem akartak elvinni, valami kísérlet céljából, nem tudom miért, de azt mondták, hogy gazdag lányokat gyűjtenek. Elbújtam, és nagy mázlim volt, hogy nem találtak rám a pánikszobában. Azóta is majdnem minden este ezzel álmodon, és sötétben pánik félelmem van. Ezt eddig senkinek sem mondtam, te vagy az első!

Hael csodálkozva nézett rám, mintha tudná miről van szó, de nem felelt semmit. Mikor látta rajtam, hogy furcsa arckifejezést vágok, gyorsan lenézett az ablakból, majd pedig örömmel jelentette:

- Azt hiszem megjöttünk! 

Én is kitekintettem az ablakon, és csodálkozva vettem észre, hogy egy szörnyű és lepukkant helyre érkeztünk. Az életben még soha nem láttam ilyet, mert a szüleim nem engedtek ki a gazdag körzeten kívülre, mondván, hogy szörnyen veszélyes.
Az autó hirtelen süllyedni kezdett, és úgy nézett ki, hogy Hael nem tévedett, tényleg megérkeztünk. Mihelyst földet értünk, ő már nyitotta is az ajtót, meglepően ügyesen, ahhoz képest, hogy csak mancsa volt...én azonban eléggé vonakodtam kiszállni. Ez a környék...csöppet sem volt bizalom gerjesztő, sőt mondhatni szánalmas látvány volt. Sehol egy fűszál, amerre a szem ellátott, mindent kopár pusztaság borított. Néhány romos, összedőlés szélén álló kunyhócska álldogált, melyek nem tükrözték az évszámot. Olyan érzésem volt, mintha az itt élő emberek semmit sem haladtak volna a korral, aminek persze a szegénység volt az oka.

- Jena! Mire vársz? Itt akarsz maradni?

- Bocsáss meg Hael... csak.... félek itt hagyni az autót. A környék nem biztonságos, meg amúgy is...mit keresel te egy ilyen helyen!?

- Neked ahhoz semmi közöd! Mellesleg pedig az itt élő emberek nem bűnözők csak szegények! - ordítozott magából kikelve Hael, mintha csak ő sértegettem volna.

Hátat fordított nekem és elindult egy keskeny kis úton, melynek nem láttam a végét. Az utca mindkét oldalán nyomorúságos házak álldogáltak, melyektől szörnyű rossz hangulatom támadt. Az a világ, amiben élek nem valóságos, csak egy gazdagok kedvéért létrehozott fikció, mert nem az a valóság, hanem ez. Az emberek éheznek, miközben mi fürdünk a dellában, hol van itt az igazság?
Hirtelen Hael megtorpant egy, a többihez képest még viszonylag kulturált ház előtt.  Leült az ablak alatt, farkát maga alá húzta, majd hosszú percekig a konyhába sürgölődő nőt figyelte. Az idős asszony szomorúnak és magányosnak tűnt, mint akinek az egész élete romokban hever.
Érdeklődve vártam a fejleményeket. Nem tudtam, hogy mi lehet Hael terve, reméltem, hogy nem azért jött ide, hogy benézzen az ablakon. De nem történt semmi, hibridem csak némán ücsörgött, és úgy nézett ki, mint aki meglehetősen maga alatt van. Vajon ki lehet ez, akit így figyel? Honnét ismeri, és milyen kapcsolatban állhatnak? - estem újra gondolkodóba.

- Jena? - fordult meg Hael egy pillanatra.

- Igen? Mi az, mit tegyek?

- Vedd elő az összes pénzed amid van! - utasított fennhangon, mintha ő lenne a kiskirály, akinek minden kívánságát kötelességem teljesíteni.

- Hogy gondolod!? Sok pénz van nálam...anyáék ki fognak nyírni, ha elajándékozom!

- A kedvemért Jena, könyörögve kérlek! - változtatott hangsúlyán Hael.

- Csak ha megmondod, hogy ki az a nő! Nem ködösíthetsz tovább! Mondd meg az igazat!

- Öhm....rendben! Ő az anyám! - Hael hangja olyan közömbös volt, mint egy átlagos napon. Semmi hangsúly, semmi érzelem, csak az igazság. Nem értettem, hogy csinálja... elmond valamit, ami szíven üti az embert, de őt meg sem hatja.

- Ez hogy lehet? Hiszen te...

- Egy kérdésről volt szó! Most add ide a pénzed! - utasított fel, habozást nem tűrő hangon!

Még mindig sokkban, de előkaptam a pénztárcámat, és gyorsan kiürítettem a tartalmát. Az utolsó filléremet is Hael szájába adtam, aki a bejárati ajtó felé futott vele. Félig-meddig bedugta az ajtó alatti résen, majd pedig visszabaktatott hozzám. Megállt előttem, és szemével kérdőn nézett rám, mintha valami hiányérzete támadt volna.

- Gyere Jena! Ülj fel a hátamra! Vagy inkább gyalogolnál?

Közelebb léptem hozzá és felkapaszkodtam a hátára. Dús, kék-fekete bundáját erősen megmarkoltam, ő pedig futásnak indult... Ezer és ezer kérdés lebegett a szemem előtt, de most nem vártam rájuk választ. Túlságosan örültem ennek a pillanatnak, és annak, hogy Hael kimutatja a háláját. Megbecsültem ezt az estét, mert közelebb kerülhettünk egymáshoz, még akkor is ha közel sem tudok mindent.
A többi titok kiderítését viszont másik napra terveztem...

2 megjegyzés:

  1. http://boyineedmore.blogspot.com/
    zia! Természetesen benne vagyok a cserében! Ki is tettelek. :)

    VálaszTörlés
  2. Rendben, köszi! Én is kiteszlek! :)

    VálaszTörlés

Kedves olvasóim ♥