Két hete, hogy utoljára láttam Healt. Két hete nem ölelhettem magamhoz. Két hete nem hallottam a legjobb barátom hangját. Ez elviselhetetlen, nem lehet kibírni se felfogni miért hagyott itt engem. Pont engem, aki jobban szereti ön magánál. Ő az, aki mindig meghallgat, aki mindig szeretettel fordult felém. Nem értem miért hagyott el pont engem.
Nagy töprengéseim közepette édesanyám lépett be a szobámba.
-Kicsim, gyere vacsorázni! Lucy a kedvencedet készítette, stake-et sütött csak hogy egyél valamit.
-Anya, semmi étvágyam nincs.
-De kicsim, ez így nem mehet tovább. Két hete alig eszel valamit. Itt ülsz és csak szomorkodsz egész nap.
-Tudod, hogy Heal a legjobb barátom, és nélküle az életem üres. Kérlek anya, hagyj magamra.
-De kicsim...
-Kérlek, érts meg engem!
Könny csordult végig az arcomon és kiült rá a fájdalom. Nem szóltunk egymáshoz, csendben bezárta maga mögött az ajtót. Csak ültem a sötétített szobámban. Kinyitottam a laptopom és újra beírtam a keresőbe a tudós nevét, aki a hibridem teremtette. Még mindig semmi információt nem találtam róla. Már untam ezt a tehetetlenséget, ezért inkább elindultam a konyha irányába. Végigsétáltam a folyosón. Lerohantam a lépcsőn, mert az ablakban láttam egy alakot, mintha az én kedves barátom lenne az. Gyorsan beütöttem a kódot és kirohantam az utcára. Körülnéztem, de egy lelket sem láttam.
A vállamra tette valaki a kezét, amire hirtelen megfordultam, de csak Lucy állt a hátam mögött.
-Te meg mit csinálsz idekint?
-Te is láttad?
-Nem láttam semmit. Csak képzelődsz, az nem Heal.
-Oda nézz! Ott van! Állj meg kérlek, ne rohanj el Heal!
-Jane, az nem a barátod.
-Engedj el, utána kell mennem!
Kitéptem a kedvenc házvezetőnőnk kezéből a csuklóm és lélekszakadva rohantam utána.
-Állj meg, könyörgök! Ne tedd ezt velem! Nem hagyhatsz el engem!
-Gyere vissza! – ordított utánam a barátnőm.
Lélekszakadva rohantam Heal után, de minél közelebb kerültem volna hozzá, annál jobban távolodott tőlem. Nagy fájdalmamban összerogytam az út közepén. Torkom szakadtából üvöltöttem, az eső a könnyeket mosta az arcomról. Édesanyám védelmező karjába vett engem. Rég nem éreztem ilyen szeretetet mint amilyet a szemeiben láttam. Ebben a rideg világban már a szeretet sem a régi. Mindent a gépek uralnak.
Besétáltunk a házba, Lucy bezárta az ajtót. Legszívesebben felrohantam volna a lépcsőn a szobámba, hogy kisírjam magam, de ehelyett anyukám az ölelő karjába vont és mindhárman a kanapéra ültünk.
-Kértek teát? – kérdezte Lucy mosolyogva.
-Igen, kérünk, de te maradj itt a lányom mellett. Én majd elkészítem.
-De asszonyom, én elkészítem, ne fáradjon!
-Nincs semmi de asszonyom. Pihenj, megérdemled.
-Köszönöm, anya!
Ültem némán, szótlanul, magamba roskadva. Nem értettem, hogy miért pont velem történik minden szörnyűség.
-Kislányom, itt a teátok! Ne haragudjatok, de nekem egy kis dolgom van. Később csatlakozni fogok hozzátok.
-Jó anya, menj nyugodtan.
-Lucy, te tudsz még egy kicsit maradni?
-Persze, asszonyom! Addig maradok, amíg szükséges.
-Akkor én magatokra hagylak.
-Rendben anya, szép estét neked! Lucy, mit tegyek, mondd meg nekem? Mitévő legyek?
-Ne hagyd abba a kutatást! Heal nem azt érdemli, hogy csak egyszerűen lemondj róla.
-De tehetetlen vagyok! Hol tudnám megtalálni ebben a nagyvárosban?
-Ne add fel!
-Igazad van. Köszönöm, Lucy. Köszi, drága barátnőm – kiáltottam oda neki, mikor felszaladtam az emeletre. Berohantam a szobámba és leültem a gép elé.
Bluting – írtam be újra a keresőbe.
Az első találatra nem kellett sokat várni. Pár napja már rákerestem, akkor csak nem túl fontos információkat sikerült találnom. De ez a cikk most mindent megváltoztat.
A professzor mesél benne arról, hogyan kezdte el a kutatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése